A titkos kert (1911)

Szerző: F. H. Burnett (1849-1924)

Kategória: ifjúsági

Történet: Két beteg, (fél-)árva gyermek testi-lelki gyógyulásra lel egy végzetes titkot rejtő kertben.

Tetszett-e: Kicsit lassan haladtam vele, de ez semmi negatívumot nem jelent, már ami a regény tartalmát illeti, max. annyit, hogy egy hangyányit száraz volt. Ugyanakkor nagyon szép és igaz gondolatok vannak benne, a szerző jól, és rendkívül logikusan, átgondoltan szövi az eseményeket. Szerintem nincs ember a Földön, akiben az olvasás után ne ébredne fel egy mini-Bálint gazda, vagy ha az nem is, akkor legalább ne fontolná meg alaposan, milyen sok ereje is van a hitnek és annak, ahogy a világról, magunkról gondolkodunk. Nekem roppant tanulságos, megerősítő volt.

"Amióta világ a világ, minden kornak megvan a maga csodálatos fölfedezése. A múlt században több és meglepőbb dolgot fedeztek föl, mint a megelőző századok bármelyikében. Az elkövetkező században pedig még ennél is bámulatba ejtőbb eredményeket fognak nyilvánosságra hozni. Az emberek először alig akarják elhinni, hogy valami különös, új dolog megvalósítható, azután reménykedni kezdenek, hogy talán mégis elérhető, majd miután létrejött, a világ nem győz csodálkozni rajta, hogy miért nem hozták létre már évszázadokkal ezelőtt.

Az új dolgok egyike, amikre az emberek a múlt században kezdtek rájönni, az, hogy a gondolatok - a puszta gondolatok - olyan hatalmas erőforrások, mint az áramtermelő telepek. Javára válhat az embernek, akár a napfény, vagy ártalmára lehet, akár a méreg. Ne engedjük, hogy szomorú vagy rossz gondolatok befészkelődjenek az agyunkba, mert ez van olyan veszedelmes, mintha megengednénk, hogy a vörheny kórokozó csírái bejussanak a szervezetünkbe. És ha már bejutottak, és mi hagyjuk, hogy ott is maradjanak, akkor esetleg életünk végéig sem szabadulunk meg tőlük."

[252. old. 1997-es kiadás]

Anne családja körében (1939)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)

Kategória: ifjúsági

Történet: Anne kalandjai folytatódnak, de a főszerep immár sokkal inkább a Blythe csemetéké.

Tetszett-e: ismét egy jóval későbbről betoldott darab és talán emiatt nem is tudom, hogy álljak vele.nem is tudom. Mivel a sorozat egészétől nem tudom függetleníteni, ezért kedves a szívemnek, de igazából, ha rangsorolni kellene a köteteket, talán ez kerülne a legvégére. Sajnáltam, hogy Anne és Gilbert ennyire háttérbe szorul - jó-jó, a gyerekek is cukik (bár néha őrjítő, hogy ugyanazokat a bakikat követik el és mindegyik balszerencsés esetnél gyakorlatilag ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlanak az események), de hát én arra lettem volna kíváncsi, hogy Anne hogyan boldogul 6 kölök főállású anyjaként. Sajnos úgy látszik, abban a korban mindenki nagyon toppon volt az élet dolgaiban, mert Anne - a sarjak és Susanne szemszögéből - maga a megtestesült tökély, pedig szívesebben olvastam volna egy 20. század eleji kanadai Bridget Jones-ról.

S még egy negatívum, ami borzasztóan zavart: az állandó pletykálkodások. Teljesen felesleges még pár oldalon is tárgyalni, nem hogy egy külön (és rém hosszú) fejezetben, hogy X-nek hogyan ment tökre a házassága Y-nal. Ez a rész volt a mélypont, s gyakorlatilag ott tartottam, hogy fogom magam és átlapozom, mert a pletyik szereplőinek semmi köze a sztorihoz, tanulság a történetekben nincs és épp csak helyenként mulatságos.

De azért van valami, ami jó, értékes volt ebben a részben és pont a fentiek miatt nem hallgathatom el: a Mary Maria-szál ismerős érzést keltett bennem: régebben azt írtam, Anne nagy inspiráció nekem, s azt vettem észre, hogy a kevés szereplése ellenére még most is az. Ha olyan emberrel találkozom, aki bármilyen értelemben megnehezíti a napomat vagy azt, hogy elintézzek valamit, Anne jut eszembe, aki ahelyett, hogy leállt volna veszekedni vagy faképnél hagyta volna az illetőt, legnagyobb fegyverét, a mosolyát és a kedvességét vette elő, s nem utolsósorban próbált empatikus lenni: vajon mi állhat a másik ember zordsága, rossz kedve mögött?

"Az eszményi pár ezenközben az egész vonatút alatt egy szót sem váltottak, ami említésre méltó lett volna. Gilbertet persze lelke mélyéig felkavarja, hogy régi szerelmével találkozhat, ezért nem szól a feleségéhez. Anne tüsszentett. Megriadt, hogy talán meghűlt. Rémes is lenne az egész vacsora alatt Mrs. Andrew Dawson, született Christine Stuart szeme láttára - jobban mondva füle hallatára szipogni. Egy ponton égni kezdett az ajka; talán valóban megfázott. Vajon Júlia tüsszögött-e valaha is? Milyen lenne Portia felfagyással! Csuklott-e Szép Heléna? Vagy volt-e tyúkszeme Kleopátrának?"

[323. old. 1997-es kiadás]

Az én Kiskanizsám (2010)

Szerző:  Lukács Ibolya
Kategória: memoár / helytörténet

Történet: Gyerekkori visszaemlékezések, sportolók és művészek, rétes és káposzta, népszokások és -hagyományok mentén körvonalazódik Kiskanizsa múltja és jelene.

Honnan és miért: személyesen a szerzőtől. :)

Tetszett-e: Azt hiszem, Fekete Pista bácsinál már említettem, mindig nagy örömet okoz, amikor régi magyar paraszti szokásokról, mindennapokról olvashatok, épp ezért az "Ünnepeim" c. fejezet igazán gyönyörűséges volt a számomra, de a többi részből is sok érdekességet megtudtam Kiskanizsáról. A friss tapasztalatok egyenesági következménye, hogy jelen pillanatban karácsonyi hangulatban és nagyon éhes állapotban leledzem, de az is biztos, hogy ezentúl nem csak úgy tekintek majd Kiskanizsára, mint "egy borzasztóan hosszú utca". Igazából jó lenne egy picit Kiskanizsa részévé válni, hogy jobban értsem ezt a varázslatos, de az ottlakók számára minden bizonnyal teljesen hétköznapi titkot... Ehhez azonban, azt hiszem, sáskának kellett volna születnem...

"Az egy dolog - sokaknak nem is kicsi, hanem nagyon fájó -, hogy a tavaszi virágpompába öltözött Fő utat búcsúztathatjuk, de nem vigasztalja az esztétikum, romantika iránt fogékony lokálpatriótát a rögvest arcba kapott replika: lesz helyette másik, azonnal pótoltuk, öregek voltak, baleset, meg állandóan hömpölygő tavaszi szemét, miegymás, szóval racionális magyarázat-halmaz.

Csak azt feledném, azt a... az igazi rózsaszín álmot ott, a Fő úti fasorban. Nem érdekel, hogy majd egyszer megint szép lesz. Ki tudja, mire van még időm. Nekem már ma tartsák fenn a fejlődést. Jót akarok és szépet, újat is, de a visszahozhatatlant ne vegyék el tőlem."

[124. old. 2010-es kiadás]

Anne férjhez megy (1917)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: A cím alapján senkit sem fog hókon vágni a hír, hogy e kötetben Anne férjhez megy. Ugyanakkor szót érdemel, hogy a magyar címadás nem éppen szerencsés, hisz a történet egésze nem a mennyegző, hanem Anne és Gilbert első közös otthona és új barátai körül forog.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: csudajó kis rész volt, s az olvasottak olyan értelemben felülírják az előző részhez költött véleményezésemet, hogy a 4. könyvet ezentúl csak egy meglehetősen terjedelmes fillerként vagyok hajlandó elfogadni, viszont ugyanezzel a magabiztossággal nyugtázom azt is, hogy a maga nemében réspótló, s ezáltal szükséges epizód az Anne-sorozatban.

De most akkor az új könyvről pár mondatot: az avonlea-i kezdés rögtön kárpótolt minden korábbi sérelmemért, és még azt a tényt is elfogadhatóvá tette, hogy Anne búcsút intett a Zöldmanzárdos háznak. A méltó búcsúnak hála sikerült az Álomházat is maximálisan megszeretni - legalább olyan fantasztikus érzés lehet a tengerparton élni, mint Prince Edward szigetén. Kicsit fáj a szívem, hogy megint tovább kell állni, de remélhetőleg a leendő Anne-fészek is legalább ennyire szerethető lesz.

Ezúttal kevesebb, de annál érdekesebb karakterek bukkantak fel, ennél fogva nekem jóval letisztultabb az egész könyv, s csak most kezdem igazán érezni, mennyire jó emberismerő is volt Montgomery. További pozitívum, hogy bár az események kimenetele változatlanul jó érzékkel előre megjósolható, akadt azért mesteri csavar, nem is egy (épp kettő, de azok tényleg olyanok voltak, hogy megértem pislogni a csodálkozástól).

"Az alkonyat csendje szállt a kis kertre. A távolból a tenger partra loccsanó hullámainak monoton zenéje szállt. A jegenyék közt játszó esti szél mintha valami szomorú, kísérteties, ősi verset - régmúlt emlékek összetört álmait - susogta volna. A nyugati égbolt háttere előtt egy fiatal rezgő nyárfa karcsú alakja magasodott; a fa minden levele, ága a maga sötét, tüneményes szépségében vált el a halványsárga, smaragdzöld és leheletrózsaszín alkonypírtól.

- Hát nem gyönyörű? - kérdezte Owen Ford olyan hangon, mint aki lezárta a témát.

- Olyannyira az, hogy már fáj - mondta Anne halkan. A tökéletesség mindig szenvedést okozott; emlékszem, gyermekkoromban ezt "fura fájdalomnak" hívtam. Miért van az, hogy ezt a kínt sosem tudjuk a tökéletestől elválasztani? Ez talán a véglegesség fájdalma... amikor ráébredünk, hogy mögötte már nincs más, mint elkorcsosulás?

- Lehet - felelte Owen Ford álmodozva -, hogy a bennünk bebörtönzött végtelen szólongatja a tökéletességben testet öltött ikertestvérét."

[Anne és Owen; 201. old. 1996-os kiadás]

Anne új vizekre evez (1936)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Mindenki kedvenc vöröshajú locsifecsije tanulmányai bfejeztével a summerside-i iskola igazgatónőjeként kezd ténykedni, ám rövidesen a napnál is világosabb lesz, hogy a tanulóknál még a kisváros lakói is nagyobb gyámolításra szorulnak - főleg ami a szerelmi, családi és társaságbéli afférokat illeti.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: ez most hosszú lesz, vegyesek az érzéseim. 

Egyfelől még mindig adott az örök Anne-kritikám (ami az előző részekre is vontakozik, de csak mostanra bírtam megfogalmazni): minden probléma és konfliktus valami csodálatosan véletlen egybeeséssel oldódik meg, és ezért mindegyik "mini-arc" olyan kurtán-furán fejeződik be. (ld. az Elizabeth-szál: ahhoz képest, hogy mekkora, az egész könyvön átívelő körítése volt, úgy csapta el az epilógusát az írónő, mintha már nem lett volna hozzá türelme. Így nem derül ki semmi Elizabeth apjának motivációjáról vagy az elmúlt 10 évéről). 

Másfelől rém fura egy olyan darabot a sorozatból a kezemben tartani, ami több, mint 100 oldalon keresztül csak tessék-lássék módon említi mindazt, amit eddig megszerettem ebben a Montgomery-világban, és amihez elkezdtem kötődni az elmúlt hetekben: hiányzott Avonlea és a Zöldmanzárdos-ház, és hiányzott Marilla, Diana, az ikrek, a régi egyetemi társak, de még Gilbert is. Valahol  úgy gondolom, jogos a váltás, hisz a való élet is így működik: életciklusok, helyek és emberek jönnek, majd mennek (vagy legalábbis diszkréten háttérbe húzodnak), hogy újaknak adják át a helyüket - mégis minden józan belátás ellenére határozottan olyan érzésem volt eleinte, mint amikor a Scrubs utolsó szezonjában a régi csapatot az új rezidensek váltották fel: ismerős, amit látok, de nem ugyanaz, mint régen volt - még a néhány átfedés, közös pont (szereplő) ellenére sem.

Közben most tűnt csak fel, hogy ez a rész utólag, kb. 20 évvel később lett beillesztve a sorozat történetének kronológiailag releváns két kötete közé. Ennek tudatában megint izgatott kíváncsiság fog el, hogy vajon érezni fogok-e ebből az utólagosságból bármit is a soron következő részben; ill. jó táptalaj az olyan filozofálgatásoknak, hogy vajon két évtizeddel később már másként tekintett-e az avonlea-i figurákra az írónő, s ezért szorultak ki kissé a meséből, vagy csak szimplán új és számára érdekesebb karaktereknek akart teret biztosítani?

A harmadik gondom nagyon röviden: túlságosan sok a szereplő, nehezen tartok velük lépést, ráadásul a 2-3., alapvetően egy kaptafára épülő szerelmi konfliktus után nehéz komolyan venni a többit, már csak azért is, mert (ld. 1. pont), úgyis minden happy enddel végződik. 

Ezek ellenére, bármily meglepő, nem okozott csalódást a mű, igaz, az előző kötet hatására feltámadt lelkesedésem kissé megtört, viszont a kíváncsiságom ugyanúgy megmaradt. Montgomery gyönyörűen tud sziporkázni, s a sok-sok csodabogár és mini-sztori közt akadtak olyanok, akik és amik igazán élevezetesek voltak (pl. Katherine, Nora, Miss Minerva Tomgallon).

"A térképet még nem fejeztük be. Nap mint nap eszünkbe jut még valami, ami okvetlenül rá kell vezetnünk. Tegnap este megtaláltuk a Hóboszorka házát, és egy virágzó vadcseresznyefákkal beültetett hármas dombot rajzoltunk mögé. (Erről jut eszembe, Gilbert, hogy az álomházunk közelében vadcseresznyefák is lesznek!) Persze a Holnapot sem hagytuk le a térképről, pontosan Mától keletre és Tegnaptól nyugatra esik, és Tündérországban egyébként is temérdek idő van: tavasz-idő, hosszú-idő, rövid-idő, újhold-idő, jóéjszakát-idő, következő-idő, csak utolsó-idő nincs, mert Tündérországban az szomorúan hangzana; viszont van öreg-idő, fiatal-idő, mert a kettő nem lehet meg egymás nélkül, és hegy-idő, mert az olyan izgalmasan hangzik, és éjszakai-idő meg nappali-idő, csak lefekvés-idő és iskola-idő nincs; van karácsony-idő is, de nincs egyetlen-idő, mert annak is vigasztalan a hangzása, elveszett idő azonban van, mert milyen jó is rálelni! Van néha-idő, jó-idő, gyors-idő, lassú-idő, félpuszi-idő, hazamenés-idő és időtlen-idő, ami talán az egyik legszebb szó a világon. És mindenhol helyes kis piros nyilak mutatnak a különféle "idők" felé. Tudom, hogy Rebecca Dew gyerekesnek gondol, de kérlek, Gilbert, ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk... hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

[Anne; 95-6. old. 1995-ös kiadás]

Anne válaszúton (1915)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Anne egyetemre megy, de a legfontosabb tudásra - életről, elmúlásról, szerelemről és családról - mégis az alma mater falain kívül tesz szert.

Honnan és miért: megfogadtam a szerző ajánlását: "A földkerekségen minden lánynak, aki 'még többet' akar tudni Anne-ről."

Tetszett-e: a jól megírt, kicsit kesergős-izgulós, de azért boldog végkifejlettel kecsegtető románcokkal általában kilóra meg lehet venni - ilyenből ebben a kötetben sincs hiány (sőt!), s talán ennek, szentimentális hangulatomnak, vagy a szimplán túl sok szabadidőnek köszönhető, hogy valósággal habzsoltam ezt a részt. Tudom, olcsón adom magam, de ez az igazság; Montgomery kivetette a csalit, én pedig szégyentelen ráharaptam, s utána vihetett, amerre akart, nem engedett - nem engedtem. Borzasztóan kíváncsi vagyok a következő könyvekre - nem is annyira arra, hogy mi fog történni bennük, hanem inkább arra, hogy hogyan fog tetszeni az, ami történik, mert úgy érzem, ezzel az epizóddal én is fordulóponthoz értem a sorozatban.

Egyebek erre a kötetre vonatkozóan: kicsit sajnáltam, hogy az utolsó előtti és utolsó fejezet közt nincs még egy... viszont ami határozottan klassz volt: a körülírhatatlan "solane"-ság az egyik leglollabb dolog, amivel az utóbbi időben irodalomban találkoztam, és a korábbiakkal ellentétben most már egyáltalán nem idegesített Davy, sőt, rajta kacarásztam a legtöbbet.

"- A fene essen bele! - robbant ki Davyből.

- Jaj, Davy, ne káromkodj! - szólt rá ijedten Dora.

- A "fene" nem káromkodás... legalábbis nem igazi. És még ha az is, nem érdekel - vágott vissza Davy hányavetin.

- Ha már ilyen szörnyű szavakat kell mondanod, legalább ne vasárnap mondd! - kérlelte Dora.

Bár a bűntudattól még messze volt, Davy a lelke mélyén érezte, hogy egy kicsit túllőtt a célon.

- Kitalálok egy saját káromkodást! - bizonygatta.

- Isten megbüntet érte - jelentette ki Dora ünnepélyesen.

- Akkor Isten egy díszes mákvirág - feleselt Davy. - Hát nem tuggya, hogy egy férfiember le köll eressze valahogy a gőzt?"

[Az ekkor éppen 9 éves Davy és Dora; 108-9. old. 2006-os kiadás]

Anne az élet iskolájában (1909)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: az írónő ott folytatja a mesélést, ahol az előző kötetben abbahagyta: Anne tanítani kezd az avonlea-i iskolában, s a válogatott diáktársadalom csínytevései-aranyköpései mellett olyan tényezők gondoskodnak a színes hétköznapok forgatagáról, mint az árván maradt, amúgy "tűz és víz" ikerpár, a mogorva szomszéd és rendíthetetlenül káromkodó papagája, vagy az évtizedekkel korábban elszakadt szerelmesek drámája.

Honnan és miért: mivel az első rész tetszett, a sorozat folytatása mellett döntöttem.

Tetszett-e: tetszik, tetszik, de valami hiányzik belőle ahhoz, hogy beírja magát a kedvencek közé. Amúgy nagyon érdekes figyelemmel követni, ahogy az előző könyvből megismert gyerekek felcseperednek, s igazából alig várom, hogy a következő résznek is neki lássak, mert ahogy lassan az én korosztályomhoz érnek, azt hiszem, annál közelebb fogom/tudom őket magamhoz érezni. (Ezenkívül változatlanul szeretnék Avonlea lakója, és egyben a Faluszépítő Társaság tagja lenni. Ilyenkor olyan jó érzés fog el, amikor kinézek az ablakomon és 3-4 fenyőfát látok lengedezni a nagy szélben - kis Anne-varázslattal akármi kisülhet a látképből :))

A Levendula nénivel foglalkozó történetszál ragadott meg talán a legjobban, drukkoltam, hogy az legyen a befejezés, ami. :)

"- Nézzétek! Látjátok azt a verset ott? - és odamutatott.

- Hol? - bámult Diana és Jane a megadott irányba, mintha azt várnák, hogy a nyírfakéregbe rovásírással bevésett verset pillantanak majd meg.

- Ott... kicsit lejjebb a patakban... azt a régen ott heverő, mohos fatörzset, amin lágyan megtörik a víz, s a vízfodrok olyanok, mintha egy vízi tündér a haját fésülné és az a ferdén beeső napsugár olyan, mintha egy aranydárda fúródna lent a tavacskába. Ó, ennél szebb verset még sosem láttam!

- Szerintem inkább képnek kellene hívnod - ellenkezett Jane. - Egy vers sorokból és versszakokból áll.

- Ó, Istenem, dehogy - rázta a fejét Anne,s a hajában méltatlankodva rezgett a hófehér cseresznyevirág-korona. - Egy vers nemcsak úgy válik láthatóvá, ha sorokba és versszakokba öltözik; amit versnek látsz, az nem több, Jane, mint rajtad a redőzések és fodrok. A vers lényege a lélek... és ez a gyönyörűség, amit látunk, egy szavakba nem öntött vers lelke. Nem mindennap láthatunk lelkeket... még ha az egy versé is.

- Kíváncsi lennék, milyen egy lélek... egy ember lelke... - szólalt meg Priscilla álmodozón.

- Gondolom, ilyen - mutatott Anne egy nyírfa lombján átszűrődő napsugárra. - Csak persze alakja, vonásai is vannak. A lelkeket valahogy mindig fénynek képzelem el. Némelyiken rózsás foltok és remegések, másokon lágy csillogás látszik, mint éjszaka a holdfény a tengeren... megint mások sápadtak és átlátszóak, mint a hajnali pára."

[A lányok; 117. old. 2005-ös kiadás]

Levelek Tokióból (1979)

Szerző: Macutani Mijoko (1926- )
Kategória: ifjúsági

Történet: Fukiko lánya 13. születésnapjára az Anna Frank naplóját adja ajándékba. Egymástól függetlenül, s maguk sem értve, miféle ihletettség hatására, mindketten naplót kezdenek írni, melynek feljegyzéseit Annához címzik. Csak míg Júko irkái egy átlagos kamasz mindennapjairól, a cicákról, a balettről és végül, de nem utolsósorban a középiskola falai közé is beszivárgó japán-koreai ellentétről szólnak, addig Fukiko a hiroshimai eseményeken, az ország feszült belpolitikai helyzetén, valamint auschwitzi utazásán merengve próbálja újraértelmezni önmagát és a történelmet. 

Honnan és miért: könyvtár, s mert minden tavasszal (de főleg áprilisban) valamiért különösen nagy kedvet érzek, hogy Japánnal kapcsolatban olvasgassak.

Tetszett-e: nagyon-nagyon érdekes és elgondolkodtató volt, szerintem maradéktalanul kiegészíti az Anna Frankot: nem mond újat Auschwitzról, de jól összefoglalja, plusz képet kapunk a II. világháborús és a '80-as évek felé cammogó keleti országról; főleg kicsit idősebb középiskolásoknak tudnám ajánlani. Legnagyobb érdeme mindenképp a koreiakat igába hajtó Japán és a náci Németország közé vont párhuzam.

"Nemrég, Mori édesanyjának auschwitzi utazásával kapcsolatban beszéltem nektek arról, hogy a náci Németország hogyan pusztított el több millió zsidót. Talán most már megértitek: Japánban is hasonlóképpen kezelték a koreaiakat. - Kavamura tanár úr léptei kopogtak a padlón. Sétált tovább, majd újra megszólalt: - Még napjainkban is előfordul, hogy koreaiak, akik nem jutnak munkához, japán származásúnak adják ki magukat, csak hogy a betevő falatra valót meg tudják teremteni. Néhány nappal ezelőtt az Orgonában jártam...

- Jaj, ez a tanár úr! - gondoltam magamban. - Hogy kerül ide az Orgona... - de tévedtem.

- Azt hallottam ott, hogy egy biztonsági őrt, egy Kobajasi nevű embert elbocsátottak, mert hamis életrajzot adott be. Azt mondják, eltitkolta, hogy koreai származású! De vajon van-e jogunk ezért elítélni?

Erősen vert a szívem.

- És még valami. És ez igen mélyen érint benneteket. Az a gyerek, aki a 13 évesek balladáját írta, szintén koreai volt. Azt persze nem tudom, hogy ez volt-e az öngyilkosságának oka. A vers alapján ezt nem lehet kideríteni.

Az osztályon halk moraj futott végig.

- Kim Jonho (Szatoru) az I/A osztálynak ajándékba adta a faji kérdést és a diszkrimináció problémáját. Súlyos ajándék. Szeretném, ha komolyan vennétek, és a későbbiekben sem feledkeznétek meg róla. Mára végeztünk - fejezte be a tanár úr.

Senki sem állt fel. Illetve senki nem bírt felállni.

Én magamon vagyok megdöbbenve. Szatoruval az általánosba együtt jártam, most is egy osztályba jártunk. Mindig abban a hitben voltam, barátok vagyunk, és tulajdonképpen semmit sem tudtam róla. És Cunról meg Fúról vajon mennyit tudok? Mondd, kedves Anna! Mennyire ismerhetik meg egymást az emberek?"

[Júkótól Annának; 148-9. old. 1986-os kiadás] 

Anne otthonra talál (1908)

Szerző: Lucy Maud Montgomery (1874-1942)

Kategória: ifjúsági

Történet: Anne-t, a megpróbáltatásai ellenére hihetetlen cserfességgel és fantáziával megáldott kis árvát örökbefogadják az avonlea-i Cluthbert testvérek; jelen kötet a lányka elemi- és középiskolás éveit beszéli el.

Honnan és miért: ismét egy olyan regény, melynek a nem-olvasása szegényebbé tette a gyerekkoromat - ennek biztos tudatában terveztem lassan egy éve, hogy pótolni fogom ezt a hiányosságot.

Tetszett-e: Sajnos jóval tovább tartott a könyv olvasása, mint szerettem / megérdemelte volna, de az elmúlt egy hónapban hol időm, hol kedvem nem volt, csak tunyulni. Két "aprósággal" akadt pusztán bajom: az utolsó tanéveket érdemtelenül és gyorsabban szeltük át, mint az aranycikesz a Roxfort-pályát, pedig jó lett volna többet megtudni Anne új barátairól stb. A másik rákfeném, hogy minden nehézség és áldás túlságosan is forgatókönyvszerűen érkezik - biztos van arra valami jó szó, hogy mire gondolok, de amíg ez nem jön a számra, lapozzunk, mert csak túlságosan belezavarodnék a mondandómba.

Ami nagyon nagy pozitívum: Anne számomra egy hatalmas inspiráció-bomba! Nagyon tetszetős és szórakoztató személyiség, és tudom, furán hangzik egy irodalmi hős esetében, de ha nem lenne, ki kéne találni...! Az ember figyelmét óhatatlanul ráirányítja a saját környezetére és valóságára, ráadásul ártatlan becsvágya is ösztönző lehet, rám (és lehet, tanulmányaimra is) biztos hatással lett volna, ha mondjuk még a középiskolában találkozom a könyvvel. Épp ezért iskolai olvasmányként is tökéletesen megállná a helyét (nyilván nem annyira a fiúk körében).

"Amióta hazajött az akadémiáról, szűkebb lett körülötte a világ. De tudta: ha keskenyebb is az ösvény, amelyen most lépked majd, a csendes boldogság virágai szegélyezik. Becsületes munka, méltó célok és rokon lelkek barátsága lesz a jutalma. Senki és semmi nem foszthatja meg a képzelet és az álomvilág előjogától! És ki tudja, mit hoz a következő kanyar!

- Isten az égben, boldogság idelent - suttogta halkan."

[Anne; 330. old. 2005-ös kiadás]

"Csöndes csodák."

A tervezettnél hosszabbra nyúlt hiátust ismét egy rendhagyó bejegyzéssel szakítom meg (hamarosan újra jönnek az idézetek, azaz legalábbis egy biztos, ígérem!), bár csöppet sem lesz idegen témájában az eddigiektől.

A végtelenül cuki molyos widgetnek köszönhetően látható, hogy mostanság Anne Shirley kalandjaival fűszerezem az "unalmas" hétköznapokat. Tegnap pedig éppen úgy esett, hogy Anne Shirley - kicsit idősebb, de annál valóságosabb - alteregójával találkozhattam: a hasonlóság alapját azonban nemcsak a vörös fürtök, de az egyértelműen pozitív életszemlélet és az élet apró, egyszerű csodáinak a szeretete, tisztelete képezte. S hogy ki is ez a rejtélyes illető? Schäffer Erzsébet, a Nők lapja Pulitzer-emlékdíjas újságírónője.

Most már sajnos ritkábban, de egy időben viszonylag rendszeresen forgattam a Nők lapját a kezeimben, és egy idő után feltűnt, itt ez a hölgy, aki a cikkeiben mindig fantasztikus megfigyelőképességről, szerethető és bájosan humoros stílusról tesz tanúbizonyságot. Emlékszem, tényleg nem olvastam tőle sokat, de a neve hamar egyfajta garancia lett a számomra, így amikor a barátnőmnek kerestem szülinapi ajándékot, és a könyvesboltban megpillantottam Schäffer egyik könyvét, egyszeriben már egyáltalán nem okozott fejtörést, hogy mivel lepjem meg kedves barátosném.

Ugyanilyen egyértelmű döntés volt a részemről, amikor kiderült, hogy a Művelődési Házban az (újság)írónő lesz a vendég, s nagy meglepetésemre rajtam kívül még legalább 80-an, de talán nem túlzok nagyot, ha azt mondom, 100-an vélekedtek hasonlóan és ragadták meg a lehetőséget, hogy élőben hallhassanak néhány anekdotát.

Diary of a Wimpy Kid (2007)

Magyar cím: Egy ropi naplója

Szerző: Jeff Kinney (1971- )
Kategória: ifjúsági

Történet: Greg 'Ropi' Heffley naplót kap az édesanyjától, amibe aztán felsőtagozatos életének minden nyűgét-baját, de legfőképp az "iskola legnépszerűbb diákja" cím elnyerésére tett fáradozásait örökíti meg, szorgalmasan illusztrálva.

Honnan és miért: gyakorolni akartam kicsit a nyelvet, és kíváncsi voltam a történetre, amelyik az ''Évtized gyerekkönyve'' kategóriában legyűrte a Harry Potter-sorozatot.

Tetszett-e: Helyenként tényleg vicces, sokszor a rajzoknak köszönhetően, de van egy sanda gyanúm, hogy a fordítása talán még jobban feldobja. Amúgy nem estem tőle hanyatt, összességében hupilila gőzöm sincs, hogyan nyerhetett azon a bizonyos versenyen. És akkor azt már nem is mondom, hogy engem végtelenül bosszant és sajnálom, amikor egy főszereplőnek annyira nem akar összejönni semmi az életben, még ha olyan idegesítő kis pukkancs is, mint Greg. Ezt leszámítva folytatni fogom majd a sorozatot, főleg mert angolozásnak tényleg bevált (érthető a nyelvezete, szerintem kezdő nyelvtanulók is bátran belevághatnak).

"Mrs. Norton showed 'The Wizard of Oz' movie so everyone would know the story. I was trying to figure out what part I should play, but pretty much every character has to sing or dance at one point or another. But about halfway through the movie, I figured out what part I wanted to sign up for. I'm going to sign up to be a Tree, because 1) they don't have to sing and 2) they get to bean Dorothy with apples.

Getting to peg Patty Farrell with apples in front of a live audience would be my dream come true. I may actually have to thank Mom for making me do this play once it's all over.

After the movie ended, I signed up to be a Tree. Unfortunately, a bunch of other guys had the same idea as me, so I guess there are a lot of guys who have a bone to pick with Patty Farrell."

[99-100. old. 2007-es kiadás]

Ne bántsátok a feketerigót! (1960)

Szerző: Harper Lee (1926- )
Kategória: krimi

Történet: az 1930-as években egy alabamai kisvárosban nemi erőszakkal vádolnak meg egy fekete férfit. A védelmét vállaló ügyvéd és családja rosszindulatú pletykák kereszttüzébe kerül, egy furcsa szomszéd borzolja az utcaiak kedélyét, közben pedig sor kerül magára a tárgyalásra is. Mindezt az ügyvéd alsós kislányának a szemszögéből.
Honnan és miért: könyvtár, híres, a szokásos sztori.
Tetszett-e: Picit mindig tartok tőle, hogy a kényes kérdéseket taglaló könyvek mennyire kezelik idealistán vagy didaktikusan az adott témát. Féltem, hogy ugyanolyan érzéseim lesznek Harper Lee művével kapcsolatban, mint a Tamás bátya kunyhójánál (pl. vontatott lesz), de aztán a történet nagyon gyorsan magával ragadott és meggyőzött. Izgalmas volt, érdekes, a '30-as évek Amerikájának kisvárosi hangulata pedig, amit amúgy is imádok, szinte tapintható. Nem túlzón idealista, nem szájbarágó módon tanulságos, és a cím, ami egyben a mű üzenete is, nagyon szép. Az egyetlen kifogásom, hogy a két testvért, de főleg Scoutot nem tudom, csak az állítólagos életkoránál pár évvel idősebbnek elképzelni. Ajánlom mindenkinek!

" Lementünk Miss Maudie hűvös, új lépcsőjén, s láttuk, hogy Mr. Avery és Miss Stephanie Crawford még mindig elmerülten beszélgetett. Csak továbbmentek Miss Stephanie háza elé.  Miss Rachel éppen akkor ért oda.

-Azt hiszem, én bohóc leszek, ha felnövök - szólt Dill.

Jem és én azon nyomban megálltunk.

- Úgy, ahogy mondom, bohóc - szólt. - Az emberekkel csak egy dolgot lehet csinálni, nevetni kell rajtuk. Ezért állok be egy cirkuszba, és halálra nevetem magamat.

- Tévedsz, Dill - szólt Jem. - A bohócok szomorú emberek, és mások nevetnek rajtuk.

- Akkor belőlem újfajta bohóc lesz. Megállok a cirkusz porondján, és nevetek az embereken. Csak nézzetek rájuk. Mindegyiket seprűnyélre kellene ültetni. Rachel néni máris rajta ül.

Miss Stephanie és Miss Rachel vadul integettek felénk, olyan mozdulatokkal, hogy nemigen hazudtolták meg, amit Dill mondott róluk."

[266. old. 1965-ös kiadás]

Galaxis útikalauz stopposoknak (1979)

Szerző: Douglas Adams (1952-2001)
Kategória: sci-fi
Honnan és miért: egyszer már olvastam, úgy 4-5 éve, de a Valószínűleg Véges memóriám következtében a kettős napfelkeltén és az egereken kívül nem sok mindent tudtam volna felidézni belőle.
Tetszett-e: a sci-fi - pláne, ha nincs köze a Doktorhoz vagy legalább egy ewokhoz - általában véve nem az én műfajom. Pedig ennek nagyon jó a humora (Dirt Gentlynek immár bérelt helye van a fiktív várólistámon), csak hát valahogy mégis az volt az érzésem, hogy úgy lógok a levegőben olvasás közben (pedig nem is ittam Pángalaktikus Gégepukkasztót). Érdekelne, hogy mi is a helyzet azzal a bizonyos pentalógiával és hogy kapcsolódik ehhez a könyvhöz, mert gyanítom, a sztori megy tovább...de nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék öt köteten keresztül követni az eseményeket (még Pángalaktikus Gégepukkasztóval vagy nélküle sem).

"Utoljára ült tárgyalóasztalhoz a két ellenséges vezér.

Halálos csend ereszkedett közéjük, amint a VI'hurgok parancsnoka, fekete, gyémántokkal kivert harci rövidnadrágjában, rezzenéstlenül a vele szemben guggoló, zöld, édeskés gőzfelhőbe burkolózó G'Gugvuntt vezérre meredt. Mivel háta mögött a csillogó űrcirkálók milliói alig várták, hogy szórhassák az elektromos halált, felszólította az alávaló teremtményt, hogy vonja vissza, amit az anyjáról mondott.

A lény rezgett émelyítően forró gőzében. E pillanatban suhantak át a konferenciatermen Arthur szavai: >>Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal.<<

Sajnos a mondat a VI'hurgok nyelvén az elképzelhető legszörnyűbb sértést jelentette, melyre kizárólag egy több száz évig tartó háború nyújthat elégtételt.

Idővel persze, miután a pár évezrednyi háború megtizedelte a galaxisukat, a harcban álló felek rájöttek, hogy szörnyű félreértés áldozatai. A két szemben álló hadiflotta egykettőre napirendre tért az egyéb nézeteltérések felett, hogy nyugodtan megindíthassák közös támadásukat a mi Galaxisunk ellen, melyet időközben egyértelműen a sértő megjegyzés forrásaként azonosítottak.

További hosszú évezredek teltek el, míg a félelmetes harci hajók - átszelvén a kozmikus ürességet - süvöltve rázúdultak az első, elibük kerülő bolygóra. Ez történetesen a Föld volt, ahol a méretarányok számításában elkövetett szarvashiba következtében az egyesült csatahajóflottát felnyalta egy arra járó kiskutya."

[183-4. old. 1987-es kiadás]

Best. reunion. ever.

Meghökkentő mesék 1. (1986)

Szerző: Roald Dahl (1916-1990)
Kategória: elbeszélések, novellák
Honnan és miért: még mindig arra a fura borzongásra vágyom, amiről A holtsávnál meséltem.
Tetszett-e: a Szuperpempőben összegyűjtött novellákhoz képest (s leszámítva azt a pár darabot, amelyik mindkét kötetben megtalálható) ezek az írások kevésbé groteszkek. Így a bennük taglalt esetek egyszerre meghökkentőek, de ugyanakkor nagyon is hétköznapiak. A Galoppos Foxley, A hangfogó és az Isteni Bosszú Rt. címűek viszont mindenképp kiemelkedőek.

"A kattogás mögött ugyan valamiféle fojtott távoli zúgás is hallatszott, ami magának a gépnek a hangja volt, de más semmi. Ahogy hallgatózott, fura érzések hatották át - mintha fülei egyre távolabb nyúlnának a fejétől, és már csak egy-egy merev drót vagy inkább csápszerű szár kötné őket helyükhöz, s ezek egyre mélyebbre hatolnának egy tiltott világ testébe, a veszélyekkel teli hangon túli régióba, ahol fül még sohasem járt, és nincs is semmiféle keresnivalója.

A vékony mutató csigalassúsággal mászott a számlap előtt; Klausner hirtelen sikoltást hallott, félelmes, fülsiketítő sikoltást; fölugrott és rémülten megkapaszkodott az asztal szélében. Körbehordozta tekintetét, mintha azt akarná látni, hogy kitől származott a sikoly. De senki sem volt körülötte, kivéve a szomszédasszonyt a túlsó kertben, ő pedig semmiképpen sem sikolthatott. Mélyen lehajolva sárga rózsaszálakat metszett le tövükről, majd sorba a kosárba helyezte őket.

S ekkor újra fölhangzott a sikoly - a hátborzongató, nem emberi torokból kiszakadt, éles és rövid, fagyos és tiszta sikoltás. Magának a hangnak fura, csaknem fémes csengése volt, amilyet azelőtt sohasem hallott. Ösztönösen körülnézett, mintha meg akarná állapítani a sikoly forrását. Egyetlen eleven lélek volt csupán a láthatáron: a szomszédasszony. Látta, ahogy a nő lehajol, ujjai közé vesz egy rózsafejet, s egy éles ollóval elmetszi a szárát; ekkor újra sikoltást hallott."

[A hangfogó; 124-5. old. 1994-es kiadás]

A Titanic pusztulása (1955)

Szerző: Walter Lord (1917-2002)
Kategória: történelmi dokumentumkönyv
Honnan és miért: egy barátnőmmel a közelgő Titanic-centenáriumról beszélgettünk, s arról, hogy régen valósággal rajongtam a témáért. Erre megemlítette, hogy van egy jó kis könyve a tragédiáról, amit aztán kölcsön is adott.
Tetszett-e: Olvasmányos, egyáltalán nem száraz. Van benne pár kép, továbbá kitekintést enged a baleset utóéletére, s különböző társadalmi hatásaira is. 

A konkrét tények és számadatok mellett azok a csip-csup apró információk a legizgalmasabbak, amelyek színesítik, árnyalják az ominózus éjszaka történetét. Csak egy példa a sok közül: az utasok olyannyira nem vették komolyan a veszélyt - még közvetlenül az ütközés után sem - hogy páran a jéghegyről leszakadó, s a fedélzet padlójára hulló öklömnyi darabokkal fociztak. 

Egy másik hátborzongató adalék: Morgan Robertson, amerikai szerző 1898-ban, tehát 14 évvel a Titanic katasztrófája előtt, Hiábavalóság címmel könyvet írt egy "elsüllyeszthetetlennek" vélt atlanti óriásgőzösről, amely "egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik és elpusztul". Ez is, csak úgy, mint a Titanic 3000 fő befogadására alkalmas, valamint itt sem állt rendelkezésre elegendő számú mentőcsónak.
Robertson hajója a Titan nevet viselte.

"Az embereket nemcsak maga a tragédia zaklatta fel, nemcsak az, hogy a katasztrófa nem volt feltétlenül elkerülhetetlen, hanem a sors játéka is. Ha a Titanic figyelmet szentel a hat jégjelentésnek azon a vasárnapon... Ha a jéghelyzet normális lett volna... Ha a tenger viharos, az éjszaka pedig holdfényes... Ha csak tizenöt másodperccel hamarabb veszik észre a jéghegyet... Ha más helyen éri a hajót a jégsarkantyú... Ha a vízzáró rekeszfalakat egy további fedélzet magasságában is megépítik... Ha lett volna elég mentőcsónak... Ha a Californian segítséget nyújt. Ha ebből a sok "ha"-ból csak egy is megtörténik, mindenki, vagy sokkal több ember életben marad azon az éjszakán. De valamennyi "ha" a Titanic ellen fordult, akárcsak valami görög tragédiában."

[157-8. old. 1983-as kiadás]

Bojtár

Tudom én, hogy minden kiskutya nagyszerű. De a legpompásabb fickó mindegyik közül az én Bojtám.

1996 nyarán találkoztam vele, kb. harmadikos lehetettem. Most pedig, pár nappal azelőtt, hogy végleg pontot teszek iskolai pályafutásomra, ő csendben, bár igazi magyar arisztokratához híven kicsit zsörtölődve megpihent.

Hosszú életénél már csak az a szeretet felfoghatatlanabb, amivel felém fordult. Kaphattam bármilyen rossz jegyet, követhettem el akármilyen hibát, érhetett bármilyen bánat, s lehettem akármilyen rossz, ő mindig ugyanazzal a kitörő örömmel várt, amikor beléptem kapun. Nem ítélkezett, nem szidott meg. S mondják, a kutyák nem tudnak mosolyogni, de miért emlékszem rá mégis úgy, mint aki állandóan nevetett?

16 év hosszú idő. Életem 2/3-ban velem volt. Mostantól pedig bennem él tovább.

A tűzpiros üveggömb (1962)

Szerző: Thury Zsuzsa (1901-1989)
Kategória: ifjúsági regény
Honnan és miért: a nagymamától, s mert csíkos.
Tetszett-e: Igen, bár van egy aprócska ellenvetésem: mivel az olvasó tisztában volt a múltbéli eseményekkel, nem kellett puzzle-t játszania, mint mondjuk az Álarcosbálnál, így nekem személy szerint hiányoztak a nagy rádöbbenések, felismerések. De amúgy klassz volt; Laji és Erzsi - mint zsák és a foltja, imádtam azt a köztük lévő cinkos összetartozást, amivel rendre gúnyt űztek a nyárspolgárokból.

"- Délután kirándultok? Nekem miért nem mondtad? Isteni lesz, úgy irigyellek. Szoktatok csókolózni?
Erzsi vállat vont, a regényes képzeletű Anna értelmezze tetszése szerint. Az ó- és új esztendő között kialudt a villany, e pillanatnyi senki földjén könnyű csók érte a homlokát - ez minden. Elhinné Anna? Nem, a többiek sem. És ha mégis, kinevetnék érte. Soknak egyre megy, utcán és villamoson, moziban és kapuk alatt, a csók elengedhetetlen tartozéka futó kapcsolatoknak is. Némelyik lány így meséli: >>Moziban voltunk, rengeteget röhögtünk,csókolóztunk<< - egy szuszra, egyazon hangsúllyal. Másra vágyódik ő, álmában és ébren, de arra nincs szó, az csupán gomolygó érzés és ködös látomás. Két ember valami csodálatos helyen, az ő haját és szoknyáját lebegteti a szél, fölöttük napsütés vagy talán csillagos ég vagy holdvilág, közel és távol senki... Félhomályos szép szobában tiktakol a falióra, különben csönd, benne elakad a lélegzet - így jön a boldogság, macskatalpakon."
[294. old. 1971-es kiadás]

Kürtő úr (1982)

Szerző: J. R. R. Tolkien (1892-1973)
Kategória: mese
Honnan és miért: pár éve kértem karácsonyra, de csak most került sor arra, hogy el is olvassam.

Tetszett-e: mesékről nehezen tudok nyilatkozni, pontosan ugyanolyan érzésem volt ennél, mint az Alice Csodaországban kapcsán: zavaros, örvénylő, nincs egy pont, amibe kapaszkodhatnék, mert soha nem lehet tudni, mi vár rám a következő oldalon - elvégre egy mesében bármi megtörténhet. Maga a könyv viszont nagyon tetszik: fakszimile kiadásban jelent meg 2008-ban, az egyik oldalon a magyar fordítás olvasható, a másikon pedig az eredeti, Tolkien kézírással írt szövege és illusztrációi. Mindkettő nagyon izgi; hosszas bogarászásra kiválóan alkalmasak - előbbinél az áthúzások, javítások érdekesek (pl. van, ahol Tolkien rettenetesen belezavarodik a nevekbe, de ettől lesz az egész annyira emberi), utóbbinál meg az, hogy mikor milyen rajzeszközt használt.

Végezetül pedig: a Nyuráf egy nagyon klassz állat.

"Egy szép nap Kürtő úr kitekintett hálószobája ablakán.
- Szép idő lesz ma? - kérdezte a Nyuráftól (Nyuráf ugyanis nagy előszeretettel kíváncsiskodott a hálószoba ablakánál).
- Az nem kifejezés! válaszolta a házi kedvenc, akinek minden nap egyformán szép idő volt, ugyanis a bőre olyan volt, mint az esőkabát, és ráadásul egy mély, sötét lyukban lakott. Ehhez járult még, hogy vak volt, mint egy vakondok, így azt sem tudta, esik-e vagy süt.
Ezen okoknak köszönhetően fordulhatott elő vele gyakorta, hogy reggeli után ment aludni, és vacsora előtt kelt fel. Nemhogy az időjárással nem volt tisztában, de a napszakokkal sem."
[5. old. 2008-as kiadás]

Ballagó idő (1970)

Szerző: Fekete István (1900-1970 )
Kategória: életrajzi regény
Honnan és miért: amikor a Tüskevárat olvastam, nagyon megszerettem az író stílusát, meg azt a falusi és természetközeli miliőt, amit megírt, és ami után azóta is folyamatosan sóvárgok.
Tetszett-e: noha az indokolatlanul nagy szünet (még tavaly nyáron kezdtem el, aztán valahogy abbamaradt) az ellenkezőjét sejteti, valójában nagyon jó kis könyv ez. A legérdekesebb részek azok voltak, amelyek a Tüskevár "kulisszáit" (pontosabban eredetét) fedték fel, de amúgy nagyon sok aranyos és humoros anekdota található itt, aminek köszönhetően most megint nagyon-gyerek akarok lenni, és arra gondolok, ha együtt tölthetnék egy hetet egy-egy íróval, akkor az egyik ő lenne, a másik Rowling.

"- Hétháthy nyugdíjas őrnagy vagyok.
- Fekete Pista.
- Nyaraló vagy?
- Nem, csak vendégségbe jöttem Etti nénihez, aki itt lakik a kertész mellett... őrnagy úr...
- Szólíts csak Géza bácsinak. Látom, ismered a madarakat, szereted a Balatont... hát, amíg itt vagy, legalább nem leszek egyedül...
- Én is egyedül vagyok, Géza bácsi.
- Hogyhogy?
- Úgy értem, hogy tulajdonképpen én is egyedül vagyok, hiszen Etti néni nem lehet a barátom... Öreg is, meg rokon is... Van ott a szomszédban egy kislány... hát az se lehet a barátom, és a Lőrinczy gyerekek a barátaim ugyan, de csak úgy messziről. A csúzlihoz nem értenek, horgászni nem tudnak, a madarakat nem ismerik, az erdőket nem szeretik, pedig az apjuk ispán, szóval gazdatiszt.
- És a te apád? szereti a madarakat?
- Nagyon, Géza bácsi... és ha az iskolában kiderült valamelyik gyerekről fészekrablás, pláne állatkínzás, hát azt betyárul elfenekelte. Hermann Ottóval is levelezett, amíg Göllében laktunk, a fecskék, gólyák és más vándormadarak érkezéséről és őszi elvonulásáról."
[314. old. ? kiadás]

(kép: Normann Rockweel - Outward Bound)

Finnugor vámpír (2002)

Szerző: Szécsi Noémi (1976- )
Kategória: Vérmese. (hah, és tényleg!)
Honnan és miért: könyvtárban bóklászva fedeztem fel, a cím és a borító kombója csábított el.
Tetszett-e: Sziporkázó a humora, és az ilyesmit én nagyon szeretem. Hajszállal jobban tetszett volna, ha E/3-ban fogalmaz Szécsi, mert akkor a latin szavaktól nyüzsgő, "túlművelt" megnyilatkozások lekorlátozódtak volna Jerne megszólalásaira. (Mivel azonban a Vérmesét maga Jerne írta, ezért ez nem igazán róható fel neki.) A szöveg ebben a formájában meglehetősen "bölcsészes", ez valakinek vagy tetszik vagy nem, számomra felért egy cinkos összekacsintással.
Kíváncsi lennék a Nagymama véleményére Májer Stefánia kedvenc vérszívóiról. (Nincs jelentősége, de valamiért fontosnak érzem leszögezni, ez a könyv nem a vámpírdivat megkésett hazai importja, ld. a keletkezési dátumot.)

"Nem akarom azt a tévképzetet kelteni, hogy a magyarok mind egy szálig alkoholisták. Erről szó sincs. Az alkohol azonban sok ember számára a mindennapok része. Nagymama nemrég írta nekem, hogy péntek-szombat-vasárnap nem mer nyakba harapni, mert már többször padlót fogott egy-két szívás után. De miután felméri a finnek italozási szokásait, nem lesz baj. Tudni kell, mikor szívjon az ember. A magyaroknál? Na, itt sosem lehet tudni. Nincsenek kijelölt napok. Aznap például szerda volt, és O. már a másodikat töltötte magának. Előttem viszont még ott állt a teli pohár. Felmértem, hogy ha O.-t kiküldöm a konyhába azzal, hogy én só és citrom nélkül hozzá sem nyúlok, és mire visszatér, ráöntöm a fikuszra, mondván, hirtelen mégis legurítottam, átlátszó színjáték. Így véletlenül kiborítottam."
[184-185. old. 2011-es kiadás]

A holtsáv (1979)

Szerző: Stephen King (1947- )
Kategória: thriller
Honnan és miért: nem tudom, miért (illetve sejtem), de egy ideje olyan borzongós olvasmányra fáj a fogam, amitől az embernek az érzékszervei óhatatlanul fürkészik az éjszakát, hogy nem lát / hall-e valami szokatlant... Kinghez ugyan még nem volt szerencsém, de bíztam benne, hogy tőle megkapom azt, amit akarok.
Tetszett-e: ühmmm...tetszett, de nem azt kaptam, amire vártam. Miután elolvastam a Christine fülszövegét, majd negyedéig A holtsávét, valami elborult horrorsztori lehetősége kezdett körvonalazódni bennem, ami Sarah Jekyll és Hyde - utalgatásainak hála csak még inkább tévútra vitt a mű elején. Ezt leszámítva izgalmas volt, olvastatta magát a sztori, s úgy érzem, a King-életműhöz egy (rémisztgetésben) lightosabb felvezetőt kaptam, de ez talán nem is baj. Nagyon fúrja az oldalam, milyen érzés lehetett a megjelenése idején lapozni ezt a könyvet...

"Tiltakozni próbált, el akarta mondani, hogy nem akar ő nagy dolgokat cselekedni, vagy gyógyítani, vagy más hangján szólni, megjósolni a jövőt, vagy megtalálni azokat a dolgokat, amelyek elvesztek. Megpróbálta elmondani ezt anyjának, de a nyelve nem akart engedelmeskedni. Azután anyja ott volt már előtte, ott loholt a kövezett úton, alázatosan, de egyben arrogánsan, hangja harsonaként zengett:
- Megmentett! Megmentő! Megmentett! Megmentő!
És Johnny rémülten látta, hogy ezrek vannak már mögötte, talán milliók, csupa megnyomorított, vagy deformált, vagy halálra rémült ember. Ott volt a tömzsi riporterhölgy, aki azt akarta mindenáron tudni, kit jelölnek majd az elnöki posztra a demokraták 1976-ban; volt ott egy halott szemű parasztember a fia fényképével - a képen egy mosolygó fiatal fiú a légierő kék egyenruhájában -, akit 1972-ben eltűntnek nyilvánítottak Hanoiban, s az öreg azt tudakolta, meghalt-e a fia vagy él... [...]
Mérföldekre nyúlt a tömeg, türelmesen várakoznak, megölik néma, lesújtó ínségükkel."
[204. old. 2002-es kiadás]

Tamás bátya kunyhója (1852)

Szerző: Harriet Beecher-Stowe (1811-1896)
Kategória: ifjúsági regény
Honnan és miért: még a nagymamától nyúltam le jó régen, amúgy a számtalan félbehagyott olvasmányaim egyike; eldöntöttem, hogy ennek is pontot teszek a végére.
Tetszett-e: vegyesek az érzéseim. Lassan haladtam vele, néha szenvedésnek éreztem: nem voltam kíváncsi, milyen irányba megy a történet, túl sok volt a sírás-rívás (ahogy az utószóban is írják), még több a szereplő, nem alakult ki bennem kötődés. Igaz, a Lizzy és George Harris-vonal nagyon izgi volt, a St.Clare-éknél játszódó rész pedig kifejezetten tetszetős, csakúgy, mint a befejezés. A könyv végeztével úgy gondolom, nagyon jó olvasmány annak, aki a 19. századi amerikai rabszolgarendszerről akar többet tudni.

"- Miért vagy ilyen rossz, Topsy? Miért nem próbálsz jó lenni? Hát senkit nem szeretsz, Topsy?
- Nem tudom, mi az: szeretni; szeretem a cukorkát meg az ilyesmit, és kész - mondta Topsy.
- De apádat és anyádat csak szereted?
- Sohase volt apám s anyám; már mondtam Miss Évának.
- Tudom - bólintott szomorúan Éva. - De nem volt-e bátyád vagy nővéred, vagy nagynénid, vagy...
- Nem, nem... soha nem volt semmim és senkim.
- De Topsy, ha megpróbálnál jó lenni, te tudnál...
- Akkor is csak nigger maradnék, ha még olyan jó volnék is - mondta Topsy. - Ha kicserélhetném a bőrömet, és fehér lennék, akkor megpróbálnám.
- De az emberek akkor is szeretnek téged, Topsy, ha fekete vagy. Miss Ophelia is szeretne, ha jó volnál.
Topsy kurtán, nyersen felnevetett: így szokta kifejezni, hogy nem hisz valamiben."
[294. old., 1974-es kiadás]

József Attila utolsó hónapjairól (1987)

Szerző: Illyés Gyuláné (1905-1995)
Kategória: életrajz, visszaemlékezés
Honnan és miért: pár éve vettem, akkor valamiért nem értem a végére. Most ismét kíváncsi lettem, hogyan élte meg Flóra a költő betegségét, milyen is volt a kapcsolatuk.
Tetszett-e: értem Flórát, sajnálom Attilát. Érdekes volt, nagyon.

"Kedves Flóra!
Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. >>Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már! << ezt Kosztolányi írta.
Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm. Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jóllehet a gyerekeknek küldte, s én bizony nem is kértem tőlük, csak elvettem egyet.

Attila

U.i. Kérem, vasárnap ne jöjjön."

Szárszó, 1937. december 3.

[44. sz. -az utolsó- levél; 142. old. 2005-ös kiadás]

Csináld magad: Harry Potter-ajándékcsomag

Később akartam megosztani, de mindjárt elröppen a január, és még nem is írtam semmit, ez pedig nem mókás - rendhagyó poszt jön, könyvhöz kapcsolódik, de nem könyves (vagy fordítva).Hátha más is kedvet kap a fabrikáláshoz és ötletet nyerít belőle.
Also, házi Harry Potter-ünnepségre készítettem barátnőmnek egy nagyon szerény és kezdetleges kivitelezésű csomagot - sajnos nem vagyok egy gyakorlott ajándékgyáros (amin viszont a közeljövőben változtatni szeretnék), és ez meg is látszik az apróságokon. De azzal biztatom magam, hogy a tökéletlensége talán csak szerethetőbbé teszi az egészet, úgyhogy lássuk a részleteket. :)
A képek minőségéért előre is bocs, nincs rendes fotómasinám.

A mindenség.