Anne férjhez megy (1917)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: A cím alapján senkit sem fog hókon vágni a hír, hogy e kötetben Anne férjhez megy. Ugyanakkor szót érdemel, hogy a magyar címadás nem éppen szerencsés, hisz a történet egésze nem a mennyegző, hanem Anne és Gilbert első közös otthona és új barátai körül forog.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: csudajó kis rész volt, s az olvasottak olyan értelemben felülírják az előző részhez költött véleményezésemet, hogy a 4. könyvet ezentúl csak egy meglehetősen terjedelmes fillerként vagyok hajlandó elfogadni, viszont ugyanezzel a magabiztossággal nyugtázom azt is, hogy a maga nemében réspótló, s ezáltal szükséges epizód az Anne-sorozatban.

De most akkor az új könyvről pár mondatot: az avonlea-i kezdés rögtön kárpótolt minden korábbi sérelmemért, és még azt a tényt is elfogadhatóvá tette, hogy Anne búcsút intett a Zöldmanzárdos háznak. A méltó búcsúnak hála sikerült az Álomházat is maximálisan megszeretni - legalább olyan fantasztikus érzés lehet a tengerparton élni, mint Prince Edward szigetén. Kicsit fáj a szívem, hogy megint tovább kell állni, de remélhetőleg a leendő Anne-fészek is legalább ennyire szerethető lesz.

Ezúttal kevesebb, de annál érdekesebb karakterek bukkantak fel, ennél fogva nekem jóval letisztultabb az egész könyv, s csak most kezdem igazán érezni, mennyire jó emberismerő is volt Montgomery. További pozitívum, hogy bár az események kimenetele változatlanul jó érzékkel előre megjósolható, akadt azért mesteri csavar, nem is egy (épp kettő, de azok tényleg olyanok voltak, hogy megértem pislogni a csodálkozástól).

"Az alkonyat csendje szállt a kis kertre. A távolból a tenger partra loccsanó hullámainak monoton zenéje szállt. A jegenyék közt játszó esti szél mintha valami szomorú, kísérteties, ősi verset - régmúlt emlékek összetört álmait - susogta volna. A nyugati égbolt háttere előtt egy fiatal rezgő nyárfa karcsú alakja magasodott; a fa minden levele, ága a maga sötét, tüneményes szépségében vált el a halványsárga, smaragdzöld és leheletrózsaszín alkonypírtól.

- Hát nem gyönyörű? - kérdezte Owen Ford olyan hangon, mint aki lezárta a témát.

- Olyannyira az, hogy már fáj - mondta Anne halkan. A tökéletesség mindig szenvedést okozott; emlékszem, gyermekkoromban ezt "fura fájdalomnak" hívtam. Miért van az, hogy ezt a kínt sosem tudjuk a tökéletestől elválasztani? Ez talán a véglegesség fájdalma... amikor ráébredünk, hogy mögötte már nincs más, mint elkorcsosulás?

- Lehet - felelte Owen Ford álmodozva -, hogy a bennünk bebörtönzött végtelen szólongatja a tökéletességben testet öltött ikertestvérét."

[Anne és Owen; 201. old. 1996-os kiadás]