Üdv újra!

Nagyon régen nem írtam, ennek egy örömteli és több örömtelen oka volt. Előbbi, hogy hál' Istennek sikerült munkát találnom, ami azon túl, hogy munka, egyben rengeteg új élmény, ember, kapcsolat és feladat, effektíve kevesebb az alkalmam, időm és energiám az olvasásra. 

Az örömtelen okok közé tartozik sok más mellett, hogy megpurcant a laptopom a nyár elején, így hiába is olvastam, nem tudtam nyomát hagyni a blogon a dolognak. Nem mintha sok blogolnivaló akadt volna az elmúlt hónapokban, mert sajnos az olvasási kedvem, lelkesedésem is megzuhant kicsit.

De azért így is van miről mesélni, szóval álljon itt most egy lista és egy-egy gondolat, melyet a blogból kimaradt könyveknek szentelek, mert megérdemlik.

 

Gondolatok a Zabhegyező nyomán

A Zabhegyezőben mondja Holden, miközben a húgára vár az iskolában, hogy mi a bajom a világgal és az élettel, úgy általában.
"Ültem ott, és valami olyat láttam, ami teljesen kiborított. Valaki azt írta a falra: "Az isten ... meg!" Majd szétvetett a düh. Elgondoltam, hogy Phoebe meg a többi kis kölyök ezt látja, és hogy törhetik a fejüket, mi a csudát jelent, aztán végül valami mocskos kölyök megmondja, persze, egészen hülyén, hogy mit jelent, és hogy fognak gondolkodni rajta, talán egypár napig még nyugtalanítja is őket. Meg tudtam volna ölni, aki odaírta. Úgy képzeltem, valami perverz barom lehetett, aki éjszaka beszökött az iskolába, egyet brunzolni például, és az írta a falra. Elképzeltem, hogy elcsípem, és addig verem a fejét a lépcsőhöz, amíg meg nem döglik. De azt is tudtam, hogy nem lenne hozzá bátorságom. Tudtam. Ez csak még inkább lehervasztott. Még csak le sem mertem törülni a falról a kezemmel, ha tudni akarod az igazat. Féltem, hátha valamelyik tanár közben elkap, és még azt hiszi, én írtam. Végül mégiscsak letörültem, aztán mentem tovább az iroda felé.
[...]
A másik lépcsőn mentem le, és egy másik "Az isten ... meg!"-et láttam a falon. Ezt is megpróbáltam letörülni a kezemmel, de ez késsel volt belevésve, vagy mit tudom én, mivel. Nem jött le. Egyébként reménytelen. Ha millió évig csinálod, akkor se bírod letörülni még a felét se az összes "... meg!"-eknek a világon. Lehetetlen."

Az idézetnek még nincs vége. Másfél oldallal később Holden elkísér két kis srácot a Természettörténeti Múzeumba, mert látni akarják a "múniákat", meg a fáraók síremlékét. A gondolatmenet ott folytatódik tovább:
"Egyedül maradtam a sírban. Élveztem valahogy. Olyan békés volt. Aztán hirtelen, nem fogod kitalálni, mit láttam a falon. Egy másik "... meg!"-et. Piros krétával írták, pont a fal üvegrésze alatt, a kövek alatt.
Ez a baj az egészben. Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy "... meg!" - pont az orrod alá. Próbáld meg egyszer. Azt hiszem, ha meghalok és bedugnak a temetőbe, lesz sírkövem, meg minden, és ráírják: "Holden Caulfield" - meg azt is, hogy mettől meddig éltem, akkor közvetlen alatta lesz, hogy "... meg!". Ez fix.

Sokszor éreztem én is így, csak nem tudtam kifejezni, pedig a gondolat mindig bennem motoszkált. 2008 nyarán kívántam először valami olyasmit, tudatában a számtalan fizikai és lelki-pszichés veszélyforrásnak, hogy szeretném, ha lenne egy csöndes, békés hely, ahová kimenekíthetnék mindent és mindenkit, amit, akit szeretek és fontos, majd mindezt körbevenni egy sérthetetlen burokkal. Szeretném, ha lenne egy mikrokörnyezetem, amit nem érhet semmi baj, mint háborúk, betegségek, rossz emberek és vízi hullák.

Az Aranykoporsó után

Elolvastam, ugye, az Aranykoporsót. Világszínvonal - ennyit tudok csak mondani. Noha még közel sem olvastam annyit, hogy ezen kijelentésem hiteles legyen, de én biztos vagyok benne. Érzem.
Quintipor és Titanilla - Gránátvirág és kis Tit. Amikor a buszon olvastam Nikodémia vagy a Végzet könyvét, csak úgy potyogtak a könnyeim. Nehéz átállni, hisz "tegnap" még olyan boldogok voltak Bajaeben...
Nem akarok értékelést írni, vagy olyat, hogy mit szerettem, mit nem, mert valahogy úgy érzem, nem illik ehhez a könyvhöz. (Egyet azonban muszáj megjegyeznem, nagyon tetszett, hogy a szende szűz helyett egy vad nobilissimát kaptunk Mórától. Maga a téma pedig olyan érdekes, kényes, 'delicate' helyzetet vázolt fel, hogy még...)
Úgyhogy csak bemásolok a könyvtől búcsúzandó pár idézetet, amelyek nagyon tetszettek, aztán csitt...

"Hiába hullámzik az élet a forumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömek terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk magunkkal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs, aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse."
[Lactantius; 196. old.]

"A fiú összeszedte minden bátorságát. Odaállt a lány elé.
- Nobilissima! Kérdezhetek valamit?
- Jaj, hogy ezt is megértem! - csapta össze a lány nevetve a kezét. - Te kérdezni akarsz tőlem valamit? Mondjad, Quintipor.
- Megbántottalak valamivel?
A lány elkomolyodott. Észrevette a könnyet a fiú szemében. Ujjai hegyével fölemelte az állát.
- Gránátvirág? Ugye, azért kérded?
A fiú nem tudott szólni, csak bólintott.
- Nem, nem felejtettem el - mondta halkan a lány. - Mindig az vagy, ha egyedül vagyunk. De most nem vagyunk egyedül. Nem hallod?"
[212. old.]

"Gránátvirág magyarázta el neki, hogy mért olyan rezdüléstelenül csöndes mostanában a tenger. Azért, mert most költenek a hullámokon a jégmadarak, s Aeolusnak az istenek parancsára ilyenkor zárva kell tartani a szelek tömlőjét. A jégmadarak valamikor emberek voltak. A nőt Alküonénak hívták, a férfit Keüxnek, s oly boldog szerelmesek voltak, hogy azt találták mondani, nem cserélnének magával Jupiterrel és Junóval sem. Az istenek királynéja addig ingerelte ellenük Jupitert, míg az villámmal sújtotta Keüx hajóját, és őt magát a tengerbe halatta. Alküoné, hogy a halálában se maradjon el szerelmesétől, utána vetette magát, átkulcsolta a holttestet, s vele együtt merült le a mélységbe. Az isteneket annyira meghatotta ez a hűség, hogy jégmadarakká változtatták őket, s ők ma is annyira szeretik egymást, hogy egyik utánahal a másiknak."
[309. old.]

"Aztán Anchusról beszélt, a gazdag patríciusnéről, aki iránt szánalommal van az egész fürdő. Azért szánták, mert olyan szerencsétlen, hogy minden gyereke az apjára hasonlít. Az első a nagyfülű ügyvédre, aki ura pöreit viszi, a második a szép versenykocsisra, akire mindig fogadni szoktak, a harmadik a vörös rabszolgára, aki mint epilator teljesít körülötte szolgálatot, s a negyedik, aki most született Bajaeban, a nyúlszájú görögre, aki mint házi filozófus ide is elkísérte, és idejét arányosan osztja meg Platón és úrnője ölebe között."
[311. old.]

"- Mondd, rosszat gondoltál rólam? Nem, ezt ne mondd! Bolondformának? Igen? Ezt mondhatod, mert vállalom. De a szépségemtől el voltál ragadtatva? Rögtön felelni, Gránátvirág!
- Tetszettél, tetszettél.
- De nem nagyon, ugye?
- A szemed nem láthattam. Az arcod se igen.
- A karom láttad. A lábam is láttad, ha akartad.
- Nem nagyon néztem meg.
- Szégyellted, kisfiú?
- Soványaltalak, kislány.
- Még most se vagy megelégedve velem? - himbálta meg magát, és kinyújtotta a karját a rövid köpenyke alól. - Többet nem mutathatok, mert akkor a kisfiú kiszúrja szégyenletében a szemét.
Fölhúzta egy kicsit a térden alul érő riciniumot.
- Láttad te már nőnek a térdét, Gránátvirág? De meg is nézted? Ne mondd, hogy igen, mert akkor én szúrom ki a szemedet mindjárt!
[368-369. old.]"

"- Látod, mért lettél rabló?
A lator, gladiátor termetű, széparcú férfi, visszafordította fejét a lictorok közül, akik kivonszolták.
- Hát te mért lettél bíró? Azt hiszed, én jobban tehetek arról, mint te, hogy melyikünkből mi lett?"
[Felix Bulla; 456. old.]

"- Ezen a helyen leszel a világ ura - mondta csengő hangon.
Ő elébe ment az istennőnek, s panasszal borult le eléje.
- Most ígéred ezt nekem, mikor Galeriust segítették diadalra? Istennő, te nemcsak vak vagy, hanem süket is.
- Emeld föl a fejed, kishitű! - parancsolta neki Tükhé.
Ő erre felemelte a fejét, és látta, hogy nem Tükhé az, aki neki ígérte a világuralmat. Szárnyai nagyok voltak, vállaitól a földig érők, fején csillagkoszorút viselt, és kezében olyan sceptrumot tartott, amely arany keresztben végződött."
[Constantinus; 487-88. old.]

"Köszönöm, hogy te vagy. Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó életednek..."
[Gránátvirág; 393. old.]