Gondolatok a Zabhegyező nyomán

A Zabhegyezőben mondja Holden, miközben a húgára vár az iskolában, hogy mi a bajom a világgal és az élettel, úgy általában.
"Ültem ott, és valami olyat láttam, ami teljesen kiborított. Valaki azt írta a falra: "Az isten ... meg!" Majd szétvetett a düh. Elgondoltam, hogy Phoebe meg a többi kis kölyök ezt látja, és hogy törhetik a fejüket, mi a csudát jelent, aztán végül valami mocskos kölyök megmondja, persze, egészen hülyén, hogy mit jelent, és hogy fognak gondolkodni rajta, talán egypár napig még nyugtalanítja is őket. Meg tudtam volna ölni, aki odaírta. Úgy képzeltem, valami perverz barom lehetett, aki éjszaka beszökött az iskolába, egyet brunzolni például, és az írta a falra. Elképzeltem, hogy elcsípem, és addig verem a fejét a lépcsőhöz, amíg meg nem döglik. De azt is tudtam, hogy nem lenne hozzá bátorságom. Tudtam. Ez csak még inkább lehervasztott. Még csak le sem mertem törülni a falról a kezemmel, ha tudni akarod az igazat. Féltem, hátha valamelyik tanár közben elkap, és még azt hiszi, én írtam. Végül mégiscsak letörültem, aztán mentem tovább az iroda felé.
[...]
A másik lépcsőn mentem le, és egy másik "Az isten ... meg!"-et láttam a falon. Ezt is megpróbáltam letörülni a kezemmel, de ez késsel volt belevésve, vagy mit tudom én, mivel. Nem jött le. Egyébként reménytelen. Ha millió évig csinálod, akkor se bírod letörülni még a felét se az összes "... meg!"-eknek a világon. Lehetetlen."

Az idézetnek még nincs vége. Másfél oldallal később Holden elkísér két kis srácot a Természettörténeti Múzeumba, mert látni akarják a "múniákat", meg a fáraók síremlékét. A gondolatmenet ott folytatódik tovább:
"Egyedül maradtam a sírban. Élveztem valahogy. Olyan békés volt. Aztán hirtelen, nem fogod kitalálni, mit láttam a falon. Egy másik "... meg!"-et. Piros krétával írták, pont a fal üvegrésze alatt, a kövek alatt.
Ez a baj az egészben. Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy "... meg!" - pont az orrod alá. Próbáld meg egyszer. Azt hiszem, ha meghalok és bedugnak a temetőbe, lesz sírkövem, meg minden, és ráírják: "Holden Caulfield" - meg azt is, hogy mettől meddig éltem, akkor közvetlen alatta lesz, hogy "... meg!". Ez fix.

Sokszor éreztem én is így, csak nem tudtam kifejezni, pedig a gondolat mindig bennem motoszkált. 2008 nyarán kívántam először valami olyasmit, tudatában a számtalan fizikai és lelki-pszichés veszélyforrásnak, hogy szeretném, ha lenne egy csöndes, békés hely, ahová kimenekíthetnék mindent és mindenkit, amit, akit szeretek és fontos, majd mindezt körbevenni egy sérthetetlen burokkal. Szeretném, ha lenne egy mikrokörnyezetem, amit nem érhet semmi baj, mint háborúk, betegségek, rossz emberek és vízi hullák.

Zabhegyező (1951)

Szerző: J. D. Salinger (1919-2010)
Kategória: szépirodalom
Honnan és miért: ezt is a keresztanyámnál olvastam. Híres, apám folyton idézget belőle stb.
Tetszett-e: engem annyira nem győzött meg. Valószínűleg azért, mert ez már egy egészen más világ, nemzedék, ifjúság. Persze biztos vannak, akik számára kortalan, de nekem így elsőre nem. Aztán lehet, ha még egyszer kézbe veszem majd, más lesz a véleményem.

"- Tudod, mi szeretnék lenni? Tudod, mi? Már úgy értem, ha lehetne, az istenbe is.
- Mi? Ne káromkodj!
- Ismered azt a dalt: 'Ha valaki fog valakit a zabföldeken...?' Én...
- Az úgy megy: 'Ha valaki lát valakit a rozsföldeken...' Ez egy vers, Burns írta.
- Tudom, hogy Burns írta.
Neki volt igaza. Tényleg így van. 'Ha valaki lát valakit a rozsföldeken.' Azzal együtt nem tudtam.
- Azt hittem, hogy a zabföldeken. Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szakadék szélén, és az volna csak a dolgom, hogy ha már nem zabot, legalább a fülemet hegyezzem, és ha a kis srácok közül egy bele akar szaladni, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a zabhegyező, semmittevő srác-fogó a rozsban. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.
Phoebe sokáig nem szólt semmit. Aztán amikor végre megszólalt, csak ennyit mondott: - Apu megöl!"
[Holden és Phoebe; 168. old. ?-es kiadás]