"Csöndes csodák."

A tervezettnél hosszabbra nyúlt hiátust ismét egy rendhagyó bejegyzéssel szakítom meg (hamarosan újra jönnek az idézetek, azaz legalábbis egy biztos, ígérem!), bár csöppet sem lesz idegen témájában az eddigiektől.

A végtelenül cuki molyos widgetnek köszönhetően látható, hogy mostanság Anne Shirley kalandjaival fűszerezem az "unalmas" hétköznapokat. Tegnap pedig éppen úgy esett, hogy Anne Shirley - kicsit idősebb, de annál valóságosabb - alteregójával találkozhattam: a hasonlóság alapját azonban nemcsak a vörös fürtök, de az egyértelműen pozitív életszemlélet és az élet apró, egyszerű csodáinak a szeretete, tisztelete képezte. S hogy ki is ez a rejtélyes illető? Schäffer Erzsébet, a Nők lapja Pulitzer-emlékdíjas újságírónője.

Most már sajnos ritkábban, de egy időben viszonylag rendszeresen forgattam a Nők lapját a kezeimben, és egy idő után feltűnt, itt ez a hölgy, aki a cikkeiben mindig fantasztikus megfigyelőképességről, szerethető és bájosan humoros stílusról tesz tanúbizonyságot. Emlékszem, tényleg nem olvastam tőle sokat, de a neve hamar egyfajta garancia lett a számomra, így amikor a barátnőmnek kerestem szülinapi ajándékot, és a könyvesboltban megpillantottam Schäffer egyik könyvét, egyszeriben már egyáltalán nem okozott fejtörést, hogy mivel lepjem meg kedves barátosném.

Ugyanilyen egyértelmű döntés volt a részemről, amikor kiderült, hogy a Művelődési Házban az (újság)írónő lesz a vendég, s nagy meglepetésemre rajtam kívül még legalább 80-an, de talán nem túlzok nagyot, ha azt mondom, 100-an vélekedtek hasonlóan és ragadták meg a lehetőséget, hogy élőben hallhassanak néhány anekdotát.

Anyák egymás közt (2011)

Szerző: Hulej Emese
Kategória: újságcikk

Kidugta az arcát az ablakon, jólesett a hűsítő szél. Melegem is van, fázom is, gondolta, aztán riadtan a hasára tette a kezét. Még csak az kéne, hogy lázas legyek, amikor bármikor szülhetek. Beletelt pár pillanat, mire elhitte, hogy nem lázas. De a hasa kitartóan fájt. Már délben érezte, este nem bírt enni sem. Nem bír így lefeküdni. Benézett a hálóba, a férje hanyatt fekve aludt.
Leült a fotelba, de akárhogy igazgatta a párnát a háta mögött, sehogy sem volt jó. Neszt hallott a konyhából. A kutya! Két éve próbált összeszokni az állattal, de nem ment. A férjéé a vizsla, imádja, nyilvánvaló volt, hogy velük él majd. Az állat eleinte mindennel próbálkozott: bújt, dörgölőzött, ölébe fektette a mancsait, esengett a gazdája asszonyának kegyeiért. Őt tulajdonképpen meghatotta ez a nagy igyekezet, de akkor is. Pontosabban: akkor sem. Kettőjük kapcsolatát kizárólag az képezte, akit mindketten szeretnek.
Már trappol is befelé! Pedig ilyenkor rég az öreg fotelban kucorodva alszik.
Menj ki, Elektra! Meg se mozdul. Elektra! Hogy jutott eszébe a férjének ez a név? Amikor először hallotta, összegörnyedt a nevetéstől. Most mástól kell összegörnyednie. Csak nem...? Ez lenne az? Most fog megtörténni? Ünnepélyes arccal ült, várta, mi következik. Hosszú percek. Semmi. Aztán újra az a bizonyos valami.
A felkészítőn a szájukba rágták, hogy ez nem fájás, hanem méhtevékenység. Az anyósa csak fintorgott erre, persze úgy is lehet hívni, csak hát sajnos attól nem fáj kevésbé. Nos, ezt még ki lehet bírni. Erre jutott, amikor megint összehúzódott benne minden. Jól van, kicsim, suttogta, minden rendben lesz. A kutya addig állt a konyha és a nappali között, most előrébb lépkedett. Mit akar? - Akarsz valamit? - kérdezte hangosan is, de az állat csak nézte. Mint aki vár, hogy kell-e segítség a másiknak, vagy boldogul egyedül is. Boldogulok, gondolta ő, meg azt is, hogy még nem ébreszti fel a férjét. Haladjanak így, nyugalomban a dolgok, csak a filmekben rohangálnak a kórházba az első fájás után. Órákig eltarthat, amíg... Te jó ég, hát mérnie kellene a fájások közti időt! Körülnézett, de jött az újabb összehúzódás, ő megadta magát neki, elfeledkezve az óráról. A kutya már előtte ült, közel, érintésnyire. Az újabb fájás előtti pillanatban magasabbra emelte a fejét, és kicsit kinyitotta a száját. Aztán, amikor a hullám elült, becsukta és pihegett. Miért? Mintha tudná, mi történik most őbenne.Megfeszül a teste, a szeme olajosan csillog, mintha könny lepné el. Az ő könnye is kijött. Nem a fájdalomtól, bár ez már emberes, inkább attól, hogy az eddig jövő idejű csoda hirtelen a jelen részévé vált. Minden megváltozik, most változik éppen.
Most már nagyon fájt. Nem sűrűn, de erőst, ahogy Erdélyben mondják. Keze a karfát markolászta, próbálta levegővétellel kipárnázni odabent a kínt. A kutya lefeküdt a lába elé, a következő fájás után hűvös fejét az ő forró lábszárához érintette. Jólesett. És amikor jött az újabb fájás, de nem is, mert egy pillanattal még előtte, felemelte a fejét, félrehajtotta és ránézett párás szemeivel. Mintha tudná, hogy ilyenkor elviselhetetlen az érintés. De hát tudja is. Nyilván tudja, különben hogy lenne képes együtt vajúdni vele? Mert azt teszi. Ez a négylábú, ez a nőstény most azért van itt, azért is ébredt fel, mert megérezte, hogy ez az amúgy lehetetlen nő életet készül adni. És az - ő is tudja, hiszen már kölykedzett - nem gyerekjáték.
Hát nem. Nincs mire várni, muszáj felébreszteni a férjét. Ő még meg sem mozdult, a kutya már indult a hálószoba felé. Hihetetlen! Elektra a nappalinál beljebb soha nem mehetett, most meg fogja magát, odakopog az ágyhoz, megrángatja a gazdája kezét.
- Mi van, öreglány, hogy kerülsz ide? - kérdezte a férje álmos hangon. Aztán kicsoszogott, megállt mellette döbbenten: - Hajnali három van, mit csinálsz te itt?
 - Vajúdok - mosolygott fel rá, aztán kijavította magát. - Vajúdunk.
[Nők lapja, 2011. szept. 28.]