"Csöndes csodák."

A tervezettnél hosszabbra nyúlt hiátust ismét egy rendhagyó bejegyzéssel szakítom meg (hamarosan újra jönnek az idézetek, azaz legalábbis egy biztos, ígérem!), bár csöppet sem lesz idegen témájában az eddigiektől.

A végtelenül cuki molyos widgetnek köszönhetően látható, hogy mostanság Anne Shirley kalandjaival fűszerezem az "unalmas" hétköznapokat. Tegnap pedig éppen úgy esett, hogy Anne Shirley - kicsit idősebb, de annál valóságosabb - alteregójával találkozhattam: a hasonlóság alapját azonban nemcsak a vörös fürtök, de az egyértelműen pozitív életszemlélet és az élet apró, egyszerű csodáinak a szeretete, tisztelete képezte. S hogy ki is ez a rejtélyes illető? Schäffer Erzsébet, a Nők lapja Pulitzer-emlékdíjas újságírónője.

Most már sajnos ritkábban, de egy időben viszonylag rendszeresen forgattam a Nők lapját a kezeimben, és egy idő után feltűnt, itt ez a hölgy, aki a cikkeiben mindig fantasztikus megfigyelőképességről, szerethető és bájosan humoros stílusról tesz tanúbizonyságot. Emlékszem, tényleg nem olvastam tőle sokat, de a neve hamar egyfajta garancia lett a számomra, így amikor a barátnőmnek kerestem szülinapi ajándékot, és a könyvesboltban megpillantottam Schäffer egyik könyvét, egyszeriben már egyáltalán nem okozott fejtörést, hogy mivel lepjem meg kedves barátosném.

Ugyanilyen egyértelmű döntés volt a részemről, amikor kiderült, hogy a Művelődési Házban az (újság)írónő lesz a vendég, s nagy meglepetésemre rajtam kívül még legalább 80-an, de talán nem túlzok nagyot, ha azt mondom, 100-an vélekedtek hasonlóan és ragadták meg a lehetőséget, hogy élőben hallhassanak néhány anekdotát.

Az előadás (vagy közönségtalálkozó? - nem is tudom, minek nevezzem) apropója, központi témája és egyben mottója egy Reményik-versen alapult, mely az élet olyan apró, mégis lélegzetállító csodái előtt hajt fejet, amelyeket napjaink mókuskerék-taposása közben alig-alig veszünk észre, vagy épp apróságuk miatt becsülünk alá. A teljesség igénye nélkül ide sorolhatunk egy szép szivárványt, a vihar előtti égbolt színét, egy jó könyvet, egy jó beszélgetést - és olyan egészen hatalmas misztériumokat, amiknek mi csak a töredékét vagyunk képesek átlátni, felfogni: a születést, a halált, köteléket családdal, szerelemmel és barátokkal.

Az élet alapvető értékei ezek - s mivel alapvetőek, ezáltal természetesek is, már-már olyan szinten, hogy emiatt nem csodálkozunk rájuk, ahogy Anne tenné pl. egy lüktetően piros pipacs láttán. 

Létezésük csak akkor tűnne (tűnik) fel, amikor a faluról, kisvárosból beköltözünk a zsúfolt metropolisba, és az égbolt alját x emeletes háztetők, a szeretteinket idegen arcok, a kakaskukorékolást és az éjféli harangkondulás hangját pedig az autódudák tülkölése váltja fel. Persze a változással a csodák nem vesznek el: a régieket meg kell őrizni, ugyanakkor nyitottnak kell lenni az újak felé is: észrevenni az érdekeset a metróra várakozó tömegben, szimpatikus arcokat keresni, és beszédbe elegyedni velük; dallamot komponálni a dudáláshoz (erről valamiért mindig ez jut eszembe); szimmetriát (vagy épp aszimmetriát) látni az egymáshoz kapcsolódó épületekben, falakban stb.

 Embere válogatja, ki hol lel rá a maga kis csodáira, amik segítenek nemcsak túlélni a mindennapokat, de élni az életünket: kisváros, nagyváros, erdőszéli tanya - lényegében egykutya, a lényeg, hogy ne felejtsünk el - ebből a szempontból sem - gyereknek lenni: annak a gyereknek, aki teljesen őszinte érdeklődéssel szemléli azt, ami a környezetében történik, s mer kérdezni, akár ismeretlenektől is. A nagy titok talán ez: nem begubózni, hanem kapcsolatot teremteni.

Kicsit nehezen fogalmazom meg a gondolataim, különösen ami e sorokat illeti, de sajnos olyan ember vagyok, akinek mások túlzott optimizmusától - holott én is valami ilyesmire vágyom - nagyon hamar csömöre tud lenni. Óhatatlanul megszólal a cinikus énem, aki szemtelenül megkérdőjelezi a másik őszinteségét és csak nagyon nagy erőfeszítések árán tudom elhallgattatni az én kis Énkémet. Tegnap, és valahol ez is egy csoda, Énke végig csendben volt. Egy percre sem kérdőjelezem meg, hogy Schäffer személyének köszönhetően. Történetei egyáltalán nem voltak didaktikusak vagy túlzóak, s egyértelműen átjött, hogy bár alapvetően pozitív beállítottságú ember, attól még nem szuperhős: neki ugyanúgy megvannak a maga mindennapos nyűgei, életének nagy harcai, s a kudarcok mellett az örömök. Noha a tévében imitt-amott el lehet csípni egy-egy közönségtalálkozóját, nekem még nem volt ehhez szerencsém, mégis úgy érzem, nagyon ritka az, hogy egy-egy estén ugyanazok a történetek kerülnének tálalásra.

Valahogy úgy képzelem: "Most talán ilyen hangulatban volt, ezért beszélt erről és arról a dologról." Tegnap például viszonylag sokat az édesanyáról. Kíváncsi vagyok, mi lehetett ennek az oka, hogyan jutott eszébe, esetleg napok óta foglalkoztatta a dolog, és itt, ezen a délután érett meg benne, hogy úgymond "kibeszélje" (a szónak egyáltalán nem pejoratív értelmében) a témát? Egy biztos, édesanyjáról szóló történetei nemcsak őt ütötték szíven, de a közönség soraiban még jó páran elmorzsoltak egy-egy könnycseppet (én már azt sem értem, Schäffer hogy bírta ki - ha én lettem volna a helyében, ott és akkor biztos vége szakad az előadásnak azzal, hogy az asztalra borulok és vigasztalhatatlan zokogásba kezdek).

Könnyek mellett gyakran csalt azért mosolyt is arcunkra a közel két óra alatt, s e történetek szereplői hol Istent kereső négyévesek, hol 80 év feletti valóságos dámák, hol "anyatejet" szopogató falusiak, hol indiai táncosnők, hol egykoron fényes karriert befutott, de az idő múlásával csillogásukból (sőt, ragyogásukból) mit sem vesztett francia modellek voltak. Hallottunk kukoricatörésről Ercsiben, a fiatal Zsikéről, a kicsit idősebbről, amint Anna Kareninát imitál Sopronban, és még számos más érdekes dolgot.

Azt hiszem, nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire szimpatikus egy hölgyeményt láthattam tegnap - valósággal elröppent az idő, szívesen  hallgattam volna még egy, kettő, de akár száz történetet is tőle, s kicsit ott a vágyakozás bennem, egyszer bárcsak én is összetalálkoznék vele a vonaton vagy bekopogtatna hozzám szállásért, hogy aztán az egész együtt töltött időt átbeszéljük. Annyi kérdésem lenne, annyi tanácsot szeretnék kérni és annyi aggályt megosztani, amire talán egy élet is kevés. Így, ebből a szempontból talán lehet, jobb is, ha mi ketten nem találkozunk, hisz az életről nem beszélni kell, hanem élni. :)