Anne családja körében (1939)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)

Kategória: ifjúsági

Történet: Anne kalandjai folytatódnak, de a főszerep immár sokkal inkább a Blythe csemetéké.

Tetszett-e: ismét egy jóval későbbről betoldott darab és talán emiatt nem is tudom, hogy álljak vele.nem is tudom. Mivel a sorozat egészétől nem tudom függetleníteni, ezért kedves a szívemnek, de igazából, ha rangsorolni kellene a köteteket, talán ez kerülne a legvégére. Sajnáltam, hogy Anne és Gilbert ennyire háttérbe szorul - jó-jó, a gyerekek is cukik (bár néha őrjítő, hogy ugyanazokat a bakikat követik el és mindegyik balszerencsés esetnél gyakorlatilag ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlanak az események), de hát én arra lettem volna kíváncsi, hogy Anne hogyan boldogul 6 kölök főállású anyjaként. Sajnos úgy látszik, abban a korban mindenki nagyon toppon volt az élet dolgaiban, mert Anne - a sarjak és Susanne szemszögéből - maga a megtestesült tökély, pedig szívesebben olvastam volna egy 20. század eleji kanadai Bridget Jones-ról.

S még egy negatívum, ami borzasztóan zavart: az állandó pletykálkodások. Teljesen felesleges még pár oldalon is tárgyalni, nem hogy egy külön (és rém hosszú) fejezetben, hogy X-nek hogyan ment tökre a házassága Y-nal. Ez a rész volt a mélypont, s gyakorlatilag ott tartottam, hogy fogom magam és átlapozom, mert a pletyik szereplőinek semmi köze a sztorihoz, tanulság a történetekben nincs és épp csak helyenként mulatságos.

De azért van valami, ami jó, értékes volt ebben a részben és pont a fentiek miatt nem hallgathatom el: a Mary Maria-szál ismerős érzést keltett bennem: régebben azt írtam, Anne nagy inspiráció nekem, s azt vettem észre, hogy a kevés szereplése ellenére még most is az. Ha olyan emberrel találkozom, aki bármilyen értelemben megnehezíti a napomat vagy azt, hogy elintézzek valamit, Anne jut eszembe, aki ahelyett, hogy leállt volna veszekedni vagy faképnél hagyta volna az illetőt, legnagyobb fegyverét, a mosolyát és a kedvességét vette elő, s nem utolsósorban próbált empatikus lenni: vajon mi állhat a másik ember zordsága, rossz kedve mögött?

"Az eszményi pár ezenközben az egész vonatút alatt egy szót sem váltottak, ami említésre méltó lett volna. Gilbertet persze lelke mélyéig felkavarja, hogy régi szerelmével találkozhat, ezért nem szól a feleségéhez. Anne tüsszentett. Megriadt, hogy talán meghűlt. Rémes is lenne az egész vacsora alatt Mrs. Andrew Dawson, született Christine Stuart szeme láttára - jobban mondva füle hallatára szipogni. Egy ponton égni kezdett az ajka; talán valóban megfázott. Vajon Júlia tüsszögött-e valaha is? Milyen lenne Portia felfagyással! Csuklott-e Szép Heléna? Vagy volt-e tyúkszeme Kleopátrának?"

[323. old. 1997-es kiadás]

Az én Kiskanizsám (2010)

Szerző:  Lukács Ibolya
Kategória: memoár / helytörténet

Történet: Gyerekkori visszaemlékezések, sportolók és művészek, rétes és káposzta, népszokások és -hagyományok mentén körvonalazódik Kiskanizsa múltja és jelene.

Honnan és miért: személyesen a szerzőtől. :)

Tetszett-e: Azt hiszem, Fekete Pista bácsinál már említettem, mindig nagy örömet okoz, amikor régi magyar paraszti szokásokról, mindennapokról olvashatok, épp ezért az "Ünnepeim" c. fejezet igazán gyönyörűséges volt a számomra, de a többi részből is sok érdekességet megtudtam Kiskanizsáról. A friss tapasztalatok egyenesági következménye, hogy jelen pillanatban karácsonyi hangulatban és nagyon éhes állapotban leledzem, de az is biztos, hogy ezentúl nem csak úgy tekintek majd Kiskanizsára, mint "egy borzasztóan hosszú utca". Igazából jó lenne egy picit Kiskanizsa részévé válni, hogy jobban értsem ezt a varázslatos, de az ottlakók számára minden bizonnyal teljesen hétköznapi titkot... Ehhez azonban, azt hiszem, sáskának kellett volna születnem...

"Az egy dolog - sokaknak nem is kicsi, hanem nagyon fájó -, hogy a tavaszi virágpompába öltözött Fő utat búcsúztathatjuk, de nem vigasztalja az esztétikum, romantika iránt fogékony lokálpatriótát a rögvest arcba kapott replika: lesz helyette másik, azonnal pótoltuk, öregek voltak, baleset, meg állandóan hömpölygő tavaszi szemét, miegymás, szóval racionális magyarázat-halmaz.

Csak azt feledném, azt a... az igazi rózsaszín álmot ott, a Fő úti fasorban. Nem érdekel, hogy majd egyszer megint szép lesz. Ki tudja, mire van még időm. Nekem már ma tartsák fenn a fejlődést. Jót akarok és szépet, újat is, de a visszahozhatatlant ne vegyék el tőlem."

[124. old. 2010-es kiadás]

Anne férjhez megy (1917)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: A cím alapján senkit sem fog hókon vágni a hír, hogy e kötetben Anne férjhez megy. Ugyanakkor szót érdemel, hogy a magyar címadás nem éppen szerencsés, hisz a történet egésze nem a mennyegző, hanem Anne és Gilbert első közös otthona és új barátai körül forog.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: csudajó kis rész volt, s az olvasottak olyan értelemben felülírják az előző részhez költött véleményezésemet, hogy a 4. könyvet ezentúl csak egy meglehetősen terjedelmes fillerként vagyok hajlandó elfogadni, viszont ugyanezzel a magabiztossággal nyugtázom azt is, hogy a maga nemében réspótló, s ezáltal szükséges epizód az Anne-sorozatban.

De most akkor az új könyvről pár mondatot: az avonlea-i kezdés rögtön kárpótolt minden korábbi sérelmemért, és még azt a tényt is elfogadhatóvá tette, hogy Anne búcsút intett a Zöldmanzárdos háznak. A méltó búcsúnak hála sikerült az Álomházat is maximálisan megszeretni - legalább olyan fantasztikus érzés lehet a tengerparton élni, mint Prince Edward szigetén. Kicsit fáj a szívem, hogy megint tovább kell állni, de remélhetőleg a leendő Anne-fészek is legalább ennyire szerethető lesz.

Ezúttal kevesebb, de annál érdekesebb karakterek bukkantak fel, ennél fogva nekem jóval letisztultabb az egész könyv, s csak most kezdem igazán érezni, mennyire jó emberismerő is volt Montgomery. További pozitívum, hogy bár az események kimenetele változatlanul jó érzékkel előre megjósolható, akadt azért mesteri csavar, nem is egy (épp kettő, de azok tényleg olyanok voltak, hogy megértem pislogni a csodálkozástól).

"Az alkonyat csendje szállt a kis kertre. A távolból a tenger partra loccsanó hullámainak monoton zenéje szállt. A jegenyék közt játszó esti szél mintha valami szomorú, kísérteties, ősi verset - régmúlt emlékek összetört álmait - susogta volna. A nyugati égbolt háttere előtt egy fiatal rezgő nyárfa karcsú alakja magasodott; a fa minden levele, ága a maga sötét, tüneményes szépségében vált el a halványsárga, smaragdzöld és leheletrózsaszín alkonypírtól.

- Hát nem gyönyörű? - kérdezte Owen Ford olyan hangon, mint aki lezárta a témát.

- Olyannyira az, hogy már fáj - mondta Anne halkan. A tökéletesség mindig szenvedést okozott; emlékszem, gyermekkoromban ezt "fura fájdalomnak" hívtam. Miért van az, hogy ezt a kínt sosem tudjuk a tökéletestől elválasztani? Ez talán a véglegesség fájdalma... amikor ráébredünk, hogy mögötte már nincs más, mint elkorcsosulás?

- Lehet - felelte Owen Ford álmodozva -, hogy a bennünk bebörtönzött végtelen szólongatja a tökéletességben testet öltött ikertestvérét."

[Anne és Owen; 201. old. 1996-os kiadás]