Anne új vizekre evez (1936)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Mindenki kedvenc vöröshajú locsifecsije tanulmányai bfejeztével a summerside-i iskola igazgatónőjeként kezd ténykedni, ám rövidesen a napnál is világosabb lesz, hogy a tanulóknál még a kisváros lakói is nagyobb gyámolításra szorulnak - főleg ami a szerelmi, családi és társaságbéli afférokat illeti.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: ez most hosszú lesz, vegyesek az érzéseim. 

Egyfelől még mindig adott az örök Anne-kritikám (ami az előző részekre is vontakozik, de csak mostanra bírtam megfogalmazni): minden probléma és konfliktus valami csodálatosan véletlen egybeeséssel oldódik meg, és ezért mindegyik "mini-arc" olyan kurtán-furán fejeződik be. (ld. az Elizabeth-szál: ahhoz képest, hogy mekkora, az egész könyvön átívelő körítése volt, úgy csapta el az epilógusát az írónő, mintha már nem lett volna hozzá türelme. Így nem derül ki semmi Elizabeth apjának motivációjáról vagy az elmúlt 10 évéről). 

Másfelől rém fura egy olyan darabot a sorozatból a kezemben tartani, ami több, mint 100 oldalon keresztül csak tessék-lássék módon említi mindazt, amit eddig megszerettem ebben a Montgomery-világban, és amihez elkezdtem kötődni az elmúlt hetekben: hiányzott Avonlea és a Zöldmanzárdos-ház, és hiányzott Marilla, Diana, az ikrek, a régi egyetemi társak, de még Gilbert is. Valahol  úgy gondolom, jogos a váltás, hisz a való élet is így működik: életciklusok, helyek és emberek jönnek, majd mennek (vagy legalábbis diszkréten háttérbe húzodnak), hogy újaknak adják át a helyüket - mégis minden józan belátás ellenére határozottan olyan érzésem volt eleinte, mint amikor a Scrubs utolsó szezonjában a régi csapatot az új rezidensek váltották fel: ismerős, amit látok, de nem ugyanaz, mint régen volt - még a néhány átfedés, közös pont (szereplő) ellenére sem.

Közben most tűnt csak fel, hogy ez a rész utólag, kb. 20 évvel később lett beillesztve a sorozat történetének kronológiailag releváns két kötete közé. Ennek tudatában megint izgatott kíváncsiság fog el, hogy vajon érezni fogok-e ebből az utólagosságból bármit is a soron következő részben; ill. jó táptalaj az olyan filozofálgatásoknak, hogy vajon két évtizeddel később már másként tekintett-e az avonlea-i figurákra az írónő, s ezért szorultak ki kissé a meséből, vagy csak szimplán új és számára érdekesebb karaktereknek akart teret biztosítani?

A harmadik gondom nagyon röviden: túlságosan sok a szereplő, nehezen tartok velük lépést, ráadásul a 2-3., alapvetően egy kaptafára épülő szerelmi konfliktus után nehéz komolyan venni a többit, már csak azért is, mert (ld. 1. pont), úgyis minden happy enddel végződik. 

Ezek ellenére, bármily meglepő, nem okozott csalódást a mű, igaz, az előző kötet hatására feltámadt lelkesedésem kissé megtört, viszont a kíváncsiságom ugyanúgy megmaradt. Montgomery gyönyörűen tud sziporkázni, s a sok-sok csodabogár és mini-sztori közt akadtak olyanok, akik és amik igazán élevezetesek voltak (pl. Katherine, Nora, Miss Minerva Tomgallon).

"A térképet még nem fejeztük be. Nap mint nap eszünkbe jut még valami, ami okvetlenül rá kell vezetnünk. Tegnap este megtaláltuk a Hóboszorka házát, és egy virágzó vadcseresznyefákkal beültetett hármas dombot rajzoltunk mögé. (Erről jut eszembe, Gilbert, hogy az álomházunk közelében vadcseresznyefák is lesznek!) Persze a Holnapot sem hagytuk le a térképről, pontosan Mától keletre és Tegnaptól nyugatra esik, és Tündérországban egyébként is temérdek idő van: tavasz-idő, hosszú-idő, rövid-idő, újhold-idő, jóéjszakát-idő, következő-idő, csak utolsó-idő nincs, mert Tündérországban az szomorúan hangzana; viszont van öreg-idő, fiatal-idő, mert a kettő nem lehet meg egymás nélkül, és hegy-idő, mert az olyan izgalmasan hangzik, és éjszakai-idő meg nappali-idő, csak lefekvés-idő és iskola-idő nincs; van karácsony-idő is, de nincs egyetlen-idő, mert annak is vigasztalan a hangzása, elveszett idő azonban van, mert milyen jó is rálelni! Van néha-idő, jó-idő, gyors-idő, lassú-idő, félpuszi-idő, hazamenés-idő és időtlen-idő, ami talán az egyik legszebb szó a világon. És mindenhol helyes kis piros nyilak mutatnak a különféle "idők" felé. Tudom, hogy Rebecca Dew gyerekesnek gondol, de kérlek, Gilbert, ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk... hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

[Anne; 95-6. old. 1995-ös kiadás]

Anne válaszúton (1915)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Anne egyetemre megy, de a legfontosabb tudásra - életről, elmúlásról, szerelemről és családról - mégis az alma mater falain kívül tesz szert.

Honnan és miért: megfogadtam a szerző ajánlását: "A földkerekségen minden lánynak, aki 'még többet' akar tudni Anne-ről."

Tetszett-e: a jól megírt, kicsit kesergős-izgulós, de azért boldog végkifejlettel kecsegtető románcokkal általában kilóra meg lehet venni - ilyenből ebben a kötetben sincs hiány (sőt!), s talán ennek, szentimentális hangulatomnak, vagy a szimplán túl sok szabadidőnek köszönhető, hogy valósággal habzsoltam ezt a részt. Tudom, olcsón adom magam, de ez az igazság; Montgomery kivetette a csalit, én pedig szégyentelen ráharaptam, s utána vihetett, amerre akart, nem engedett - nem engedtem. Borzasztóan kíváncsi vagyok a következő könyvekre - nem is annyira arra, hogy mi fog történni bennük, hanem inkább arra, hogy hogyan fog tetszeni az, ami történik, mert úgy érzem, ezzel az epizóddal én is fordulóponthoz értem a sorozatban.

Egyebek erre a kötetre vonatkozóan: kicsit sajnáltam, hogy az utolsó előtti és utolsó fejezet közt nincs még egy... viszont ami határozottan klassz volt: a körülírhatatlan "solane"-ság az egyik leglollabb dolog, amivel az utóbbi időben irodalomban találkoztam, és a korábbiakkal ellentétben most már egyáltalán nem idegesített Davy, sőt, rajta kacarásztam a legtöbbet.

"- A fene essen bele! - robbant ki Davyből.

- Jaj, Davy, ne káromkodj! - szólt rá ijedten Dora.

- A "fene" nem káromkodás... legalábbis nem igazi. És még ha az is, nem érdekel - vágott vissza Davy hányavetin.

- Ha már ilyen szörnyű szavakat kell mondanod, legalább ne vasárnap mondd! - kérlelte Dora.

Bár a bűntudattól még messze volt, Davy a lelke mélyén érezte, hogy egy kicsit túllőtt a célon.

- Kitalálok egy saját káromkodást! - bizonygatta.

- Isten megbüntet érte - jelentette ki Dora ünnepélyesen.

- Akkor Isten egy díszes mákvirág - feleselt Davy. - Hát nem tuggya, hogy egy férfiember le köll eressze valahogy a gőzt?"

[Az ekkor éppen 9 éves Davy és Dora; 108-9. old. 2006-os kiadás]

Anne az élet iskolájában (1909)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: az írónő ott folytatja a mesélést, ahol az előző kötetben abbahagyta: Anne tanítani kezd az avonlea-i iskolában, s a válogatott diáktársadalom csínytevései-aranyköpései mellett olyan tényezők gondoskodnak a színes hétköznapok forgatagáról, mint az árván maradt, amúgy "tűz és víz" ikerpár, a mogorva szomszéd és rendíthetetlenül káromkodó papagája, vagy az évtizedekkel korábban elszakadt szerelmesek drámája.

Honnan és miért: mivel az első rész tetszett, a sorozat folytatása mellett döntöttem.

Tetszett-e: tetszik, tetszik, de valami hiányzik belőle ahhoz, hogy beírja magát a kedvencek közé. Amúgy nagyon érdekes figyelemmel követni, ahogy az előző könyvből megismert gyerekek felcseperednek, s igazából alig várom, hogy a következő résznek is neki lássak, mert ahogy lassan az én korosztályomhoz érnek, azt hiszem, annál közelebb fogom/tudom őket magamhoz érezni. (Ezenkívül változatlanul szeretnék Avonlea lakója, és egyben a Faluszépítő Társaság tagja lenni. Ilyenkor olyan jó érzés fog el, amikor kinézek az ablakomon és 3-4 fenyőfát látok lengedezni a nagy szélben - kis Anne-varázslattal akármi kisülhet a látképből :))

A Levendula nénivel foglalkozó történetszál ragadott meg talán a legjobban, drukkoltam, hogy az legyen a befejezés, ami. :)

"- Nézzétek! Látjátok azt a verset ott? - és odamutatott.

- Hol? - bámult Diana és Jane a megadott irányba, mintha azt várnák, hogy a nyírfakéregbe rovásírással bevésett verset pillantanak majd meg.

- Ott... kicsit lejjebb a patakban... azt a régen ott heverő, mohos fatörzset, amin lágyan megtörik a víz, s a vízfodrok olyanok, mintha egy vízi tündér a haját fésülné és az a ferdén beeső napsugár olyan, mintha egy aranydárda fúródna lent a tavacskába. Ó, ennél szebb verset még sosem láttam!

- Szerintem inkább képnek kellene hívnod - ellenkezett Jane. - Egy vers sorokból és versszakokból áll.

- Ó, Istenem, dehogy - rázta a fejét Anne,s a hajában méltatlankodva rezgett a hófehér cseresznyevirág-korona. - Egy vers nemcsak úgy válik láthatóvá, ha sorokba és versszakokba öltözik; amit versnek látsz, az nem több, Jane, mint rajtad a redőzések és fodrok. A vers lényege a lélek... és ez a gyönyörűség, amit látunk, egy szavakba nem öntött vers lelke. Nem mindennap láthatunk lelkeket... még ha az egy versé is.

- Kíváncsi lennék, milyen egy lélek... egy ember lelke... - szólalt meg Priscilla álmodozón.

- Gondolom, ilyen - mutatott Anne egy nyírfa lombján átszűrődő napsugárra. - Csak persze alakja, vonásai is vannak. A lelkeket valahogy mindig fénynek képzelem el. Némelyiken rózsás foltok és remegések, másokon lágy csillogás látszik, mint éjszaka a holdfény a tengeren... megint mások sápadtak és átlátszóak, mint a hajnali pára."

[A lányok; 117. old. 2005-ös kiadás]

Levelek Tokióból (1979)

Szerző: Macutani Mijoko (1926- )
Kategória: ifjúsági

Történet: Fukiko lánya 13. születésnapjára az Anna Frank naplóját adja ajándékba. Egymástól függetlenül, s maguk sem értve, miféle ihletettség hatására, mindketten naplót kezdenek írni, melynek feljegyzéseit Annához címzik. Csak míg Júko irkái egy átlagos kamasz mindennapjairól, a cicákról, a balettről és végül, de nem utolsósorban a középiskola falai közé is beszivárgó japán-koreai ellentétről szólnak, addig Fukiko a hiroshimai eseményeken, az ország feszült belpolitikai helyzetén, valamint auschwitzi utazásán merengve próbálja újraértelmezni önmagát és a történelmet. 

Honnan és miért: könyvtár, s mert minden tavasszal (de főleg áprilisban) valamiért különösen nagy kedvet érzek, hogy Japánnal kapcsolatban olvasgassak.

Tetszett-e: nagyon-nagyon érdekes és elgondolkodtató volt, szerintem maradéktalanul kiegészíti az Anna Frankot: nem mond újat Auschwitzról, de jól összefoglalja, plusz képet kapunk a II. világháborús és a '80-as évek felé cammogó keleti országról; főleg kicsit idősebb középiskolásoknak tudnám ajánlani. Legnagyobb érdeme mindenképp a koreiakat igába hajtó Japán és a náci Németország közé vont párhuzam.

"Nemrég, Mori édesanyjának auschwitzi utazásával kapcsolatban beszéltem nektek arról, hogy a náci Németország hogyan pusztított el több millió zsidót. Talán most már megértitek: Japánban is hasonlóképpen kezelték a koreaiakat. - Kavamura tanár úr léptei kopogtak a padlón. Sétált tovább, majd újra megszólalt: - Még napjainkban is előfordul, hogy koreaiak, akik nem jutnak munkához, japán származásúnak adják ki magukat, csak hogy a betevő falatra valót meg tudják teremteni. Néhány nappal ezelőtt az Orgonában jártam...

- Jaj, ez a tanár úr! - gondoltam magamban. - Hogy kerül ide az Orgona... - de tévedtem.

- Azt hallottam ott, hogy egy biztonsági őrt, egy Kobajasi nevű embert elbocsátottak, mert hamis életrajzot adott be. Azt mondják, eltitkolta, hogy koreai származású! De vajon van-e jogunk ezért elítélni?

Erősen vert a szívem.

- És még valami. És ez igen mélyen érint benneteket. Az a gyerek, aki a 13 évesek balladáját írta, szintén koreai volt. Azt persze nem tudom, hogy ez volt-e az öngyilkosságának oka. A vers alapján ezt nem lehet kideríteni.

Az osztályon halk moraj futott végig.

- Kim Jonho (Szatoru) az I/A osztálynak ajándékba adta a faji kérdést és a diszkrimináció problémáját. Súlyos ajándék. Szeretném, ha komolyan vennétek, és a későbbiekben sem feledkeznétek meg róla. Mára végeztünk - fejezte be a tanár úr.

Senki sem állt fel. Illetve senki nem bírt felállni.

Én magamon vagyok megdöbbenve. Szatoruval az általánosba együtt jártam, most is egy osztályba jártunk. Mindig abban a hitben voltam, barátok vagyunk, és tulajdonképpen semmit sem tudtam róla. És Cunról meg Fúról vajon mennyit tudok? Mondd, kedves Anna! Mennyire ismerhetik meg egymást az emberek?"

[Júkótól Annának; 148-9. old. 1986-os kiadás]