Anne családja körében (1939)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)

Kategória: ifjúsági

Történet: Anne kalandjai folytatódnak, de a főszerep immár sokkal inkább a Blythe csemetéké.

Tetszett-e: ismét egy jóval későbbről betoldott darab és talán emiatt nem is tudom, hogy álljak vele.nem is tudom. Mivel a sorozat egészétől nem tudom függetleníteni, ezért kedves a szívemnek, de igazából, ha rangsorolni kellene a köteteket, talán ez kerülne a legvégére. Sajnáltam, hogy Anne és Gilbert ennyire háttérbe szorul - jó-jó, a gyerekek is cukik (bár néha őrjítő, hogy ugyanazokat a bakikat követik el és mindegyik balszerencsés esetnél gyakorlatilag ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlanak az események), de hát én arra lettem volna kíváncsi, hogy Anne hogyan boldogul 6 kölök főállású anyjaként. Sajnos úgy látszik, abban a korban mindenki nagyon toppon volt az élet dolgaiban, mert Anne - a sarjak és Susanne szemszögéből - maga a megtestesült tökély, pedig szívesebben olvastam volna egy 20. század eleji kanadai Bridget Jones-ról.

S még egy negatívum, ami borzasztóan zavart: az állandó pletykálkodások. Teljesen felesleges még pár oldalon is tárgyalni, nem hogy egy külön (és rém hosszú) fejezetben, hogy X-nek hogyan ment tökre a házassága Y-nal. Ez a rész volt a mélypont, s gyakorlatilag ott tartottam, hogy fogom magam és átlapozom, mert a pletyik szereplőinek semmi köze a sztorihoz, tanulság a történetekben nincs és épp csak helyenként mulatságos.

De azért van valami, ami jó, értékes volt ebben a részben és pont a fentiek miatt nem hallgathatom el: a Mary Maria-szál ismerős érzést keltett bennem: régebben azt írtam, Anne nagy inspiráció nekem, s azt vettem észre, hogy a kevés szereplése ellenére még most is az. Ha olyan emberrel találkozom, aki bármilyen értelemben megnehezíti a napomat vagy azt, hogy elintézzek valamit, Anne jut eszembe, aki ahelyett, hogy leállt volna veszekedni vagy faképnél hagyta volna az illetőt, legnagyobb fegyverét, a mosolyát és a kedvességét vette elő, s nem utolsósorban próbált empatikus lenni: vajon mi állhat a másik ember zordsága, rossz kedve mögött?

"Az eszményi pár ezenközben az egész vonatút alatt egy szót sem váltottak, ami említésre méltó lett volna. Gilbertet persze lelke mélyéig felkavarja, hogy régi szerelmével találkozhat, ezért nem szól a feleségéhez. Anne tüsszentett. Megriadt, hogy talán meghűlt. Rémes is lenne az egész vacsora alatt Mrs. Andrew Dawson, született Christine Stuart szeme láttára - jobban mondva füle hallatára szipogni. Egy ponton égni kezdett az ajka; talán valóban megfázott. Vajon Júlia tüsszögött-e valaha is? Milyen lenne Portia felfagyással! Csuklott-e Szép Heléna? Vagy volt-e tyúkszeme Kleopátrának?"

[323. old. 1997-es kiadás]

Anne férjhez megy (1917)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: A cím alapján senkit sem fog hókon vágni a hír, hogy e kötetben Anne férjhez megy. Ugyanakkor szót érdemel, hogy a magyar címadás nem éppen szerencsés, hisz a történet egésze nem a mennyegző, hanem Anne és Gilbert első közös otthona és új barátai körül forog.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: csudajó kis rész volt, s az olvasottak olyan értelemben felülírják az előző részhez költött véleményezésemet, hogy a 4. könyvet ezentúl csak egy meglehetősen terjedelmes fillerként vagyok hajlandó elfogadni, viszont ugyanezzel a magabiztossággal nyugtázom azt is, hogy a maga nemében réspótló, s ezáltal szükséges epizód az Anne-sorozatban.

De most akkor az új könyvről pár mondatot: az avonlea-i kezdés rögtön kárpótolt minden korábbi sérelmemért, és még azt a tényt is elfogadhatóvá tette, hogy Anne búcsút intett a Zöldmanzárdos háznak. A méltó búcsúnak hála sikerült az Álomházat is maximálisan megszeretni - legalább olyan fantasztikus érzés lehet a tengerparton élni, mint Prince Edward szigetén. Kicsit fáj a szívem, hogy megint tovább kell állni, de remélhetőleg a leendő Anne-fészek is legalább ennyire szerethető lesz.

Ezúttal kevesebb, de annál érdekesebb karakterek bukkantak fel, ennél fogva nekem jóval letisztultabb az egész könyv, s csak most kezdem igazán érezni, mennyire jó emberismerő is volt Montgomery. További pozitívum, hogy bár az események kimenetele változatlanul jó érzékkel előre megjósolható, akadt azért mesteri csavar, nem is egy (épp kettő, de azok tényleg olyanok voltak, hogy megértem pislogni a csodálkozástól).

"Az alkonyat csendje szállt a kis kertre. A távolból a tenger partra loccsanó hullámainak monoton zenéje szállt. A jegenyék közt játszó esti szél mintha valami szomorú, kísérteties, ősi verset - régmúlt emlékek összetört álmait - susogta volna. A nyugati égbolt háttere előtt egy fiatal rezgő nyárfa karcsú alakja magasodott; a fa minden levele, ága a maga sötét, tüneményes szépségében vált el a halványsárga, smaragdzöld és leheletrózsaszín alkonypírtól.

- Hát nem gyönyörű? - kérdezte Owen Ford olyan hangon, mint aki lezárta a témát.

- Olyannyira az, hogy már fáj - mondta Anne halkan. A tökéletesség mindig szenvedést okozott; emlékszem, gyermekkoromban ezt "fura fájdalomnak" hívtam. Miért van az, hogy ezt a kínt sosem tudjuk a tökéletestől elválasztani? Ez talán a véglegesség fájdalma... amikor ráébredünk, hogy mögötte már nincs más, mint elkorcsosulás?

- Lehet - felelte Owen Ford álmodozva -, hogy a bennünk bebörtönzött végtelen szólongatja a tökéletességben testet öltött ikertestvérét."

[Anne és Owen; 201. old. 1996-os kiadás]

Anne új vizekre evez (1936)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Mindenki kedvenc vöröshajú locsifecsije tanulmányai bfejeztével a summerside-i iskola igazgatónőjeként kezd ténykedni, ám rövidesen a napnál is világosabb lesz, hogy a tanulóknál még a kisváros lakói is nagyobb gyámolításra szorulnak - főleg ami a szerelmi, családi és társaságbéli afférokat illeti.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: ez most hosszú lesz, vegyesek az érzéseim. 

Egyfelől még mindig adott az örök Anne-kritikám (ami az előző részekre is vontakozik, de csak mostanra bírtam megfogalmazni): minden probléma és konfliktus valami csodálatosan véletlen egybeeséssel oldódik meg, és ezért mindegyik "mini-arc" olyan kurtán-furán fejeződik be. (ld. az Elizabeth-szál: ahhoz képest, hogy mekkora, az egész könyvön átívelő körítése volt, úgy csapta el az epilógusát az írónő, mintha már nem lett volna hozzá türelme. Így nem derül ki semmi Elizabeth apjának motivációjáról vagy az elmúlt 10 évéről). 

Másfelől rém fura egy olyan darabot a sorozatból a kezemben tartani, ami több, mint 100 oldalon keresztül csak tessék-lássék módon említi mindazt, amit eddig megszerettem ebben a Montgomery-világban, és amihez elkezdtem kötődni az elmúlt hetekben: hiányzott Avonlea és a Zöldmanzárdos-ház, és hiányzott Marilla, Diana, az ikrek, a régi egyetemi társak, de még Gilbert is. Valahol  úgy gondolom, jogos a váltás, hisz a való élet is így működik: életciklusok, helyek és emberek jönnek, majd mennek (vagy legalábbis diszkréten háttérbe húzodnak), hogy újaknak adják át a helyüket - mégis minden józan belátás ellenére határozottan olyan érzésem volt eleinte, mint amikor a Scrubs utolsó szezonjában a régi csapatot az új rezidensek váltották fel: ismerős, amit látok, de nem ugyanaz, mint régen volt - még a néhány átfedés, közös pont (szereplő) ellenére sem.

Közben most tűnt csak fel, hogy ez a rész utólag, kb. 20 évvel később lett beillesztve a sorozat történetének kronológiailag releváns két kötete közé. Ennek tudatában megint izgatott kíváncsiság fog el, hogy vajon érezni fogok-e ebből az utólagosságból bármit is a soron következő részben; ill. jó táptalaj az olyan filozofálgatásoknak, hogy vajon két évtizeddel később már másként tekintett-e az avonlea-i figurákra az írónő, s ezért szorultak ki kissé a meséből, vagy csak szimplán új és számára érdekesebb karaktereknek akart teret biztosítani?

A harmadik gondom nagyon röviden: túlságosan sok a szereplő, nehezen tartok velük lépést, ráadásul a 2-3., alapvetően egy kaptafára épülő szerelmi konfliktus után nehéz komolyan venni a többit, már csak azért is, mert (ld. 1. pont), úgyis minden happy enddel végződik. 

Ezek ellenére, bármily meglepő, nem okozott csalódást a mű, igaz, az előző kötet hatására feltámadt lelkesedésem kissé megtört, viszont a kíváncsiságom ugyanúgy megmaradt. Montgomery gyönyörűen tud sziporkázni, s a sok-sok csodabogár és mini-sztori közt akadtak olyanok, akik és amik igazán élevezetesek voltak (pl. Katherine, Nora, Miss Minerva Tomgallon).

"A térképet még nem fejeztük be. Nap mint nap eszünkbe jut még valami, ami okvetlenül rá kell vezetnünk. Tegnap este megtaláltuk a Hóboszorka házát, és egy virágzó vadcseresznyefákkal beültetett hármas dombot rajzoltunk mögé. (Erről jut eszembe, Gilbert, hogy az álomházunk közelében vadcseresznyefák is lesznek!) Persze a Holnapot sem hagytuk le a térképről, pontosan Mától keletre és Tegnaptól nyugatra esik, és Tündérországban egyébként is temérdek idő van: tavasz-idő, hosszú-idő, rövid-idő, újhold-idő, jóéjszakát-idő, következő-idő, csak utolsó-idő nincs, mert Tündérországban az szomorúan hangzana; viszont van öreg-idő, fiatal-idő, mert a kettő nem lehet meg egymás nélkül, és hegy-idő, mert az olyan izgalmasan hangzik, és éjszakai-idő meg nappali-idő, csak lefekvés-idő és iskola-idő nincs; van karácsony-idő is, de nincs egyetlen-idő, mert annak is vigasztalan a hangzása, elveszett idő azonban van, mert milyen jó is rálelni! Van néha-idő, jó-idő, gyors-idő, lassú-idő, félpuszi-idő, hazamenés-idő és időtlen-idő, ami talán az egyik legszebb szó a világon. És mindenhol helyes kis piros nyilak mutatnak a különféle "idők" felé. Tudom, hogy Rebecca Dew gyerekesnek gondol, de kérlek, Gilbert, ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk... hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

[Anne; 95-6. old. 1995-ös kiadás]

Anne válaszúton (1915)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Anne egyetemre megy, de a legfontosabb tudásra - életről, elmúlásról, szerelemről és családról - mégis az alma mater falain kívül tesz szert.

Honnan és miért: megfogadtam a szerző ajánlását: "A földkerekségen minden lánynak, aki 'még többet' akar tudni Anne-ről."

Tetszett-e: a jól megírt, kicsit kesergős-izgulós, de azért boldog végkifejlettel kecsegtető románcokkal általában kilóra meg lehet venni - ilyenből ebben a kötetben sincs hiány (sőt!), s talán ennek, szentimentális hangulatomnak, vagy a szimplán túl sok szabadidőnek köszönhető, hogy valósággal habzsoltam ezt a részt. Tudom, olcsón adom magam, de ez az igazság; Montgomery kivetette a csalit, én pedig szégyentelen ráharaptam, s utána vihetett, amerre akart, nem engedett - nem engedtem. Borzasztóan kíváncsi vagyok a következő könyvekre - nem is annyira arra, hogy mi fog történni bennük, hanem inkább arra, hogy hogyan fog tetszeni az, ami történik, mert úgy érzem, ezzel az epizóddal én is fordulóponthoz értem a sorozatban.

Egyebek erre a kötetre vonatkozóan: kicsit sajnáltam, hogy az utolsó előtti és utolsó fejezet közt nincs még egy... viszont ami határozottan klassz volt: a körülírhatatlan "solane"-ság az egyik leglollabb dolog, amivel az utóbbi időben irodalomban találkoztam, és a korábbiakkal ellentétben most már egyáltalán nem idegesített Davy, sőt, rajta kacarásztam a legtöbbet.

"- A fene essen bele! - robbant ki Davyből.

- Jaj, Davy, ne káromkodj! - szólt rá ijedten Dora.

- A "fene" nem káromkodás... legalábbis nem igazi. És még ha az is, nem érdekel - vágott vissza Davy hányavetin.

- Ha már ilyen szörnyű szavakat kell mondanod, legalább ne vasárnap mondd! - kérlelte Dora.

Bár a bűntudattól még messze volt, Davy a lelke mélyén érezte, hogy egy kicsit túllőtt a célon.

- Kitalálok egy saját káromkodást! - bizonygatta.

- Isten megbüntet érte - jelentette ki Dora ünnepélyesen.

- Akkor Isten egy díszes mákvirág - feleselt Davy. - Hát nem tuggya, hogy egy férfiember le köll eressze valahogy a gőzt?"

[Az ekkor éppen 9 éves Davy és Dora; 108-9. old. 2006-os kiadás]

Anne az élet iskolájában (1909)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: az írónő ott folytatja a mesélést, ahol az előző kötetben abbahagyta: Anne tanítani kezd az avonlea-i iskolában, s a válogatott diáktársadalom csínytevései-aranyköpései mellett olyan tényezők gondoskodnak a színes hétköznapok forgatagáról, mint az árván maradt, amúgy "tűz és víz" ikerpár, a mogorva szomszéd és rendíthetetlenül káromkodó papagája, vagy az évtizedekkel korábban elszakadt szerelmesek drámája.

Honnan és miért: mivel az első rész tetszett, a sorozat folytatása mellett döntöttem.

Tetszett-e: tetszik, tetszik, de valami hiányzik belőle ahhoz, hogy beírja magát a kedvencek közé. Amúgy nagyon érdekes figyelemmel követni, ahogy az előző könyvből megismert gyerekek felcseperednek, s igazából alig várom, hogy a következő résznek is neki lássak, mert ahogy lassan az én korosztályomhoz érnek, azt hiszem, annál közelebb fogom/tudom őket magamhoz érezni. (Ezenkívül változatlanul szeretnék Avonlea lakója, és egyben a Faluszépítő Társaság tagja lenni. Ilyenkor olyan jó érzés fog el, amikor kinézek az ablakomon és 3-4 fenyőfát látok lengedezni a nagy szélben - kis Anne-varázslattal akármi kisülhet a látképből :))

A Levendula nénivel foglalkozó történetszál ragadott meg talán a legjobban, drukkoltam, hogy az legyen a befejezés, ami. :)

"- Nézzétek! Látjátok azt a verset ott? - és odamutatott.

- Hol? - bámult Diana és Jane a megadott irányba, mintha azt várnák, hogy a nyírfakéregbe rovásírással bevésett verset pillantanak majd meg.

- Ott... kicsit lejjebb a patakban... azt a régen ott heverő, mohos fatörzset, amin lágyan megtörik a víz, s a vízfodrok olyanok, mintha egy vízi tündér a haját fésülné és az a ferdén beeső napsugár olyan, mintha egy aranydárda fúródna lent a tavacskába. Ó, ennél szebb verset még sosem láttam!

- Szerintem inkább képnek kellene hívnod - ellenkezett Jane. - Egy vers sorokból és versszakokból áll.

- Ó, Istenem, dehogy - rázta a fejét Anne,s a hajában méltatlankodva rezgett a hófehér cseresznyevirág-korona. - Egy vers nemcsak úgy válik láthatóvá, ha sorokba és versszakokba öltözik; amit versnek látsz, az nem több, Jane, mint rajtad a redőzések és fodrok. A vers lényege a lélek... és ez a gyönyörűség, amit látunk, egy szavakba nem öntött vers lelke. Nem mindennap láthatunk lelkeket... még ha az egy versé is.

- Kíváncsi lennék, milyen egy lélek... egy ember lelke... - szólalt meg Priscilla álmodozón.

- Gondolom, ilyen - mutatott Anne egy nyírfa lombján átszűrődő napsugárra. - Csak persze alakja, vonásai is vannak. A lelkeket valahogy mindig fénynek képzelem el. Némelyiken rózsás foltok és remegések, másokon lágy csillogás látszik, mint éjszaka a holdfény a tengeren... megint mások sápadtak és átlátszóak, mint a hajnali pára."

[A lányok; 117. old. 2005-ös kiadás]

Anne otthonra talál (1908)

Szerző: Lucy Maud Montgomery (1874-1942)

Kategória: ifjúsági

Történet: Anne-t, a megpróbáltatásai ellenére hihetetlen cserfességgel és fantáziával megáldott kis árvát örökbefogadják az avonlea-i Cluthbert testvérek; jelen kötet a lányka elemi- és középiskolás éveit beszéli el.

Honnan és miért: ismét egy olyan regény, melynek a nem-olvasása szegényebbé tette a gyerekkoromat - ennek biztos tudatában terveztem lassan egy éve, hogy pótolni fogom ezt a hiányosságot.

Tetszett-e: Sajnos jóval tovább tartott a könyv olvasása, mint szerettem / megérdemelte volna, de az elmúlt egy hónapban hol időm, hol kedvem nem volt, csak tunyulni. Két "aprósággal" akadt pusztán bajom: az utolsó tanéveket érdemtelenül és gyorsabban szeltük át, mint az aranycikesz a Roxfort-pályát, pedig jó lett volna többet megtudni Anne új barátairól stb. A másik rákfeném, hogy minden nehézség és áldás túlságosan is forgatókönyvszerűen érkezik - biztos van arra valami jó szó, hogy mire gondolok, de amíg ez nem jön a számra, lapozzunk, mert csak túlságosan belezavarodnék a mondandómba.

Ami nagyon nagy pozitívum: Anne számomra egy hatalmas inspiráció-bomba! Nagyon tetszetős és szórakoztató személyiség, és tudom, furán hangzik egy irodalmi hős esetében, de ha nem lenne, ki kéne találni...! Az ember figyelmét óhatatlanul ráirányítja a saját környezetére és valóságára, ráadásul ártatlan becsvágya is ösztönző lehet, rám (és lehet, tanulmányaimra is) biztos hatással lett volna, ha mondjuk még a középiskolában találkozom a könyvvel. Épp ezért iskolai olvasmányként is tökéletesen megállná a helyét (nyilván nem annyira a fiúk körében).

"Amióta hazajött az akadémiáról, szűkebb lett körülötte a világ. De tudta: ha keskenyebb is az ösvény, amelyen most lépked majd, a csendes boldogság virágai szegélyezik. Becsületes munka, méltó célok és rokon lelkek barátsága lesz a jutalma. Senki és semmi nem foszthatja meg a képzelet és az álomvilág előjogától! És ki tudja, mit hoz a következő kanyar!

- Isten az égben, boldogság idelent - suttogta halkan."

[Anne; 330. old. 2005-ös kiadás]