2011. február 27., vasárnap

Az Aranykoporsó után

Elolvastam, ugye, az Aranykoporsót. Világszínvonal - ennyit tudok csak mondani. Noha még közel sem olvastam annyit, hogy ezen kijelentésem hiteles legyen, de én biztos vagyok benne. Érzem.
Quintipor és Titanilla - Gránátvirág és kis Tit. Amikor a buszon olvastam Nikodémia vagy a Végzet könyvét, csak úgy potyogtak a könnyeim. Nehéz átállni, hisz "tegnap" még olyan boldogok voltak Bajaeben...
Nem akarok értékelést írni, vagy olyat, hogy mit szerettem, mit nem, mert valahogy úgy érzem, nem illik ehhez a könyvhöz. (Egyet azonban muszáj megjegyeznem, nagyon tetszett, hogy a szende szűz helyett egy vad nobilissimát kaptunk Mórától. Maga a téma pedig olyan érdekes, kényes, 'delicate' helyzetet vázolt fel, hogy még...)
Úgyhogy csak bemásolok a könyvtől búcsúzandó pár idézetet, amelyek nagyon tetszettek, aztán csitt...

"Hiába hullámzik az élet a forumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömek terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk magunkkal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs, aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse."
[Lactantius; 196. old.]

"A fiú összeszedte minden bátorságát. Odaállt a lány elé.
- Nobilissima! Kérdezhetek valamit?
- Jaj, hogy ezt is megértem! - csapta össze a lány nevetve a kezét. - Te kérdezni akarsz tőlem valamit? Mondjad, Quintipor.
- Megbántottalak valamivel?
A lány elkomolyodott. Észrevette a könnyet a fiú szemében. Ujjai hegyével fölemelte az állát.
- Gránátvirág? Ugye, azért kérded?
A fiú nem tudott szólni, csak bólintott.
- Nem, nem felejtettem el - mondta halkan a lány. - Mindig az vagy, ha egyedül vagyunk. De most nem vagyunk egyedül. Nem hallod?"
[212. old.]

"Gránátvirág magyarázta el neki, hogy mért olyan rezdüléstelenül csöndes mostanában a tenger. Azért, mert most költenek a hullámokon a jégmadarak, s Aeolusnak az istenek parancsára ilyenkor zárva kell tartani a szelek tömlőjét. A jégmadarak valamikor emberek voltak. A nőt Alküonénak hívták, a férfit Keüxnek, s oly boldog szerelmesek voltak, hogy azt találták mondani, nem cserélnének magával Jupiterrel és Junóval sem. Az istenek királynéja addig ingerelte ellenük Jupitert, míg az villámmal sújtotta Keüx hajóját, és őt magát a tengerbe halatta. Alküoné, hogy a halálában se maradjon el szerelmesétől, utána vetette magát, átkulcsolta a holttestet, s vele együtt merült le a mélységbe. Az isteneket annyira meghatotta ez a hűség, hogy jégmadarakká változtatták őket, s ők ma is annyira szeretik egymást, hogy egyik utánahal a másiknak."
[309. old.]

"Aztán Anchusról beszélt, a gazdag patríciusnéről, aki iránt szánalommal van az egész fürdő. Azért szánták, mert olyan szerencsétlen, hogy minden gyereke az apjára hasonlít. Az első a nagyfülű ügyvédre, aki ura pöreit viszi, a második a szép versenykocsisra, akire mindig fogadni szoktak, a harmadik a vörös rabszolgára, aki mint epilator teljesít körülötte szolgálatot, s a negyedik, aki most született Bajaeban, a nyúlszájú görögre, aki mint házi filozófus ide is elkísérte, és idejét arányosan osztja meg Platón és úrnője ölebe között."
[311. old.]

"- Mondd, rosszat gondoltál rólam? Nem, ezt ne mondd! Bolondformának? Igen? Ezt mondhatod, mert vállalom. De a szépségemtől el voltál ragadtatva? Rögtön felelni, Gránátvirág!
- Tetszettél, tetszettél.
- De nem nagyon, ugye?
- A szemed nem láthattam. Az arcod se igen.
- A karom láttad. A lábam is láttad, ha akartad.
- Nem nagyon néztem meg.
- Szégyellted, kisfiú?
- Soványaltalak, kislány.
- Még most se vagy megelégedve velem? - himbálta meg magát, és kinyújtotta a karját a rövid köpenyke alól. - Többet nem mutathatok, mert akkor a kisfiú kiszúrja szégyenletében a szemét.
Fölhúzta egy kicsit a térden alul érő riciniumot.
- Láttad te már nőnek a térdét, Gránátvirág? De meg is nézted? Ne mondd, hogy igen, mert akkor én szúrom ki a szemedet mindjárt!
[368-369. old.]"

"- Látod, mért lettél rabló?
A lator, gladiátor termetű, széparcú férfi, visszafordította fejét a lictorok közül, akik kivonszolták.
- Hát te mért lettél bíró? Azt hiszed, én jobban tehetek arról, mint te, hogy melyikünkből mi lett?"
[Felix Bulla; 456. old.]
"- Ezen a helyen leszel a világ ura - mondta csengő hangon.
Ő elébe ment az istennőnek, s panasszal borult le eléje.
- Most ígéred ezt nekem, mikor Galeriust segítették diadalra? Istennő, te nemcsak vak vagy, hanem süket is.
- Emeld föl a fejed, kishitű! - parancsolta neki Tükhé.
Ő erre felemelte a fejét, és látta, hogy nem Tükhé az, aki neki ígérte a világuralmat. Szárnyai nagyok voltak, vállaitól a földig érők, fején csillagkoszorút viselt, és kezében olyan sceptrumot tartott, amely arany keresztben végződött."
[Constantinus; 487-88. old.]

"Köszönöm, hogy te vagy. Az órát köszönöm,
Amelyben fényül nyert e világtalan világ,
Köszönöm, hogy kezed kinyújtottad felém,
S árnyául elfogadtál sugárzó életednek..."

[Gránátvirág; 393. old.]

Aranykoporsó (1932)

Szerző: Móra Ferenc (1879-1934)
Kategória: szépirodalom
Honnan és miért: keresztanyám könyvtárából, az ő ajánlásával.
Tetszett-e: fantörpikus, instant kedvenc! Nem gondoltam volna, hogy egy, az Ókorban játszódó történet nemcsak hogy leköt, de még tetszeni is fog! Már meg is tettem az első lépéseket afelé, hogy beszerezzem magamnak is! Izgalmas, sokrétű, szép és fájdalmas. Na ezt kötelezővé tenném!


"A császár, tisztelvén a szent hagyományokat, egy ujjal sem érintette a fátyolt. Titanilla azonban kivárta azt a percet, amikor fölhajtották a fölszalagozott áldozati állatokat. S mikor mindenki azokat figyelte, odasompolygott a szoborhoz, és félrehúzva a fátyolt, hirtelen aládugta a fejét. Látni akarta a jövendőjét.
De csak Quintipor feléje fordult arcát látta a másik oldalon. A fiú is ugyanakkor emelte meg reszkető kezével a fátyolt, ám aládugott fejét mindjárt vissza is kapta, amint jövendőjét a lány arcában látta meg. Egy pillanatig tartott az egész, s már a helyére igazított fátyol előtt néztek egymás arcába.
A szaiszi legenda megdőlt. Egy fiú meg egy lány benéztek a fátyol alá, amely mögött ott kellett volna hagyni a nevetést, és mégis úgy mosolyogtak egymásra, mintha ez lett volna első mosolygásuk az életben."
[269-70. old. 1962-es kiadás]

2011. február 22., kedd

Nana (2006-2007)

Műfaj: anime


"- I'm sorry.
- Why are you apologizing? You didn't do anything wrong.
- It's not like that. I really am a horrible woman.
- Huh? Hahaha! What's that you're saying? A horrible woman? Like really horrible?
- But it's true. Nobu is idealizing me, that's why he fell in love with me. If you knew the real me, it would shatter your illusion.
- Then come on. Shatter my illusion. Because I don't know what else I can do to stop loving you."
[Nana és Nobu; 27. rész]

2011. február 17., csütörtök

Kiotói szerelmesek (1962)

Szerző: Kavabata Jaszunari (1899-1972)
Kategória: szépirodalom
Honnan és miért: akartam olvasni végre egy japán regényt.
Tetszett-e: jó volt végre olvasni egy japán regényt. Hangulatos, kétségtelenül, de eléggé unalmas is. A legrosszabb az volt benne, hogy keresztanyám példányában a befejezés előtti utolsó 1-2 oldal üresen lett kinyomtatva (közhelyszerű, de tényleg kb. az hiányzik, ami a legfontosabb a végkifejlet szempontjából...). Érdekes volt, de inkább azért, mert japán, és nem maga a könyv/ történet miatt.


"- Miért jár Csieko olyan szívesen az északi hegy cédrusaihoz? - kérdezte az anya.
- Olyan szépen, szálegyenesen állnak a cédrusok, szerintem az embereknek is ilyen egyenes lelkűeknek kellene lenniük.
- A mi Csiekónk aztán igazán egyenes lelkű - mondta az anya.
- Nem, én is meg vagyok görbülve, vagy el vagyok ferdülve, vagy...
- Talán igen - vetette közbe most az apa. - Lehet az ember akármilyen egyenes, gondol néha mégis erre-arra.
Csieko hallgatott.
- És nem jól van ez így? Egy gyermek, ha egyenes, mint az északi hegy cédrusa, lehet nagyon szeretetreméltó, de hova jut az ilyen az életben? Mindenképpen boldogtalan lesz. Akár meghajol egy fa, akár meggörbül, csak felnőjön! Így gondolkozik apád... Nézd csak meg a kertünkben azt az öreg juharfát!
[...]
Csieko, arcát a kert felé fordítva, némi hallgatás után megszólalt:
- Erősnek kellene lennem, mint a mi juharfánk? - Hangjából fájdalom csendült. - Talán inkább, mint a törzs mélyedésében élő ibolyák."
[77-78.old. 1975-ös kiadás]

2011. február 13., vasárnap

Szuperpempő (Meghökkentő mesék)

Szerző: Roald Dahl (1916-1990)
Kategória: elbeszélések, novellák
Honnan és miért: egy barátnőm mesélt konkrétan a Szuperpempő c. szösszenetről. Többet akartam tudni.
Tetszett-e: ez a kötet tiszta őrültség! És aljas is, mert belekúszik a fejembe és furcsákat álmodom tőle. Groteszk, abszurd, félelmetes, meghökkentő, meghökkentő, meghökkentő és jó, különösen, ha olyan a hangulatom.


"Amint elkezdett játszani, a macska megint mozdulatlanná merevedett, egyenesen ült: azután, ahogy a hangok lassan és kéjesen átitatták, megint abba a furcsa, olvadóan eksztatikus érzésbe süppedt, ami egy kicsit fulladás és egy kicsit álom. Igazán nagyon különös látvány volt - és meglehetősen komikus -, ahogy ez az ezüstös macska ott ül a díványon, és szárnyára veszi a zene. [...]
- Látom, ez tetszett - mondta a darab végeztével. - Bár sajnos, ma nem nagyon szépen játszottam. Melyik tetszett jobban, a Vivaldi vagy a Schumann?
A macska nem felelt, úgyhogy Louisa, nehogy elveszítse közönsége figyelmét, rögtön folytatta a műsort - Liszt második Petrarca-szonettje következett.
És akkor különös dolog történt. Három-négy ütemet játszott csak, amikor az állat bajsza megremegett. Lassan felemelkedett, különösen magasnak látszott most, fejét félrehajtotta, majd a másik oldalra, és mélységesen koncentrált tekintettel meredt a messziségbe, mintha azt mondaná: >>Mi ez? Ne mondd meg. Minden hangját ismerem, de most hirtelen nem tudom, mi ez.<< Louisa elbűvölten nézte, kicsi szája félig elnyílt, félig mosolygott, de játszott tovább, és várta, hogy hát most már miféle csoda történik."
[Hódító Edward; 241-2. old.1982-es kiadás]

kép: Lehcar Photography: Piano Paws

2011. február 9., szerda

Értelem és érzelem (1811)

Szerző: Jane Austen (1775-1817)
Kategória: szépirodalom
Honnan és miért: karácsonyra kértem, mert a Büszkeség és balítéletet nagyon szerettem.
Tetszett-e: hát, nem überelte Elizabeth és Darcy történetét, sőt, ez valahogy közel sem fogott meg annyira. Egynek jó volt, tele fordulatokkal, ez igaz. S ha már itt csücsül a polcomon, valószínűleg majd még újra előveszem, ha úgy adódik.


"- Ne vallasson ilyen buzgón, Marianne - ne feledje, én mit sem értek a festőiséghez, s ha részletekbe bocsátkozunk, még utóbb megsértem tudatlanságommal és fogyatékos ízlésemmel. Megeshet, hogy meredeknek mondom a hegyoldalt, amelyet merésznek kellene neveznem; szabálytalan és szaggatott helyett durvának és rögösnek a talajt; és távolinak, s ezért láthatatlannak olyan tárgyakat, amelyeket a ködös légkör lágy közegén át kivehetetlennek illenék mondanom. Érje be annyi csodálattal, amennyire őszintén képes vagyok. Nagyon szép ez a vidék - a hegy meredek, az erdőben sok a remek fa, a völgy barátságos és kellemes, sok a dús mező s az elszórtan látszó kedves tanyaház. Pontosan megfelel a szép vidékről alkotott elképzelésemnek, mert a szép itt a hasznossal egyesül - és minden bizonnyal festői is, hisz kegyed csodálja; szívesen elhiszem, hogy csupa szirt és meredély, zuzmó és csalit, ám énrám kár mindezt vesztegetni. Én semmit sem értek a festőihez.
- Sajnos, nagyon is igaz, amit mond - szólt Marianne -, de vajon miért kérkedik vele?"
[Edward és Marianne; 109. old. 2006-os kiadás]

Téli berek (1959)

Szerző: Fekete István (1900-1970)
Kategória: ifjúsági irodalom
Honnan és miért: Nos. A Tüskevárat imádtam, adta magát, hogy a folytatást is elolvasom, főleg, hogy most itt is tél van.
Tetszett-e: hogy tetszett-e? Még szép hogy! Hol hangosan nevettem, hol náthának próbáltam álcázni a sűrű szipogásokat a végén, hogy a szobatársak ne gyanakodjanak érzékeny lelkületemre. :D Persze az első részt nem múlhatja felül, de ezt is nagyon-nagyon szerettem. Fekete István humora pedig zseniális!


"Amikor Tutajosék kimentek a jégre, éppen csak hogy nem olvadt, de a nap mérsékelten ontotta a meleget és a fényt is. A tó azonban csendes időben és hó nélkül fagyhatott be, mert olyan volt, mint a tiszta üveg, amely alatt szépen látszott a hínáros, moszatos, egész csodálatos akvárium.
Aztán: hajrá! Ebben a sercegő rohanásban természetesen részt vettek a kutyák is, amíg Tutajos el nem "gázolta" vigyázatlan kutyáját, aminek semmi komolyabb következménye nem lett. Bikfic megsértődött, s egy időre félreült, és szemrehányóan megugatta száguldó barátait. Mivel azonban a jég nem volt a legmelegebb alapzat, Bikfic felfüggesztette sértődöttségét, és most már jobban vigyázott a figurákra, amelyeket a nagyfőnök követett el, amíg aztán Tutajos elhasalt, és ezen méltatlan állapotban fejezte be az elegánsnak ígérkező nyolcast.
- Csau-vau-bek-bek-úgy kell! Úgy kell! - ugatott Bikfic, amíg a rohanvást érkező Csikasz el nem seperte hálótársát, mert az iramot nem tudta lefékezni. Ezen egy kicsit össze is marakodtak, de aztán mindketten Gyulához rohantak, aki éppen négykézláb tápászkodott fel, és semmiképpen nem akadályozhatta meg Bikfic szeretetének nyilvánítását. Bikfic ugyanis röptében képen nyalta a tehetetlen ifjút, aki éktelen dühbe gurult. Most esett akkorát, hogy majd a jég szakadt be alatta, és most jön Bikfic ezzel a hülye nyalakodással.
- Megütötted magad? - kérdezte Bütyök.
- Semmi... de Bikficet el fogom verni... igen, ha még egyszer... de - és körülnézett - nincs itt semmiféle pálca, csak nád.
Igen, ez a nap nem volt alkalmas semmiféle büntetésre, és a nád nem is erre való. A nád csak békés célokat szolgál. Fészket takar, tojásokat ringat, vackokat rejt, házat fed, és falakat préselnek belőle emberi otthonok számára. De verni, különösen a Bikfic nevű vendéget, semmiképpen sem lehet."
[221-22. old.]

"Muki, Muki - latolgatta a szót Tutajos - a fene egye meg, még ha Cézár lett volna vagy Napóleon!" :))
[290. old. 2006-os kiadás]