Anne új vizekre evez (1936)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Mindenki kedvenc vöröshajú locsifecsije tanulmányai bfejeztével a summerside-i iskola igazgatónőjeként kezd ténykedni, ám rövidesen a napnál is világosabb lesz, hogy a tanulóknál még a kisváros lakói is nagyobb gyámolításra szorulnak - főleg ami a szerelmi, családi és társaságbéli afférokat illeti.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: ez most hosszú lesz, vegyesek az érzéseim. 

Egyfelől még mindig adott az örök Anne-kritikám (ami az előző részekre is vontakozik, de csak mostanra bírtam megfogalmazni): minden probléma és konfliktus valami csodálatosan véletlen egybeeséssel oldódik meg, és ezért mindegyik "mini-arc" olyan kurtán-furán fejeződik be. (ld. az Elizabeth-szál: ahhoz képest, hogy mekkora, az egész könyvön átívelő körítése volt, úgy csapta el az epilógusát az írónő, mintha már nem lett volna hozzá türelme. Így nem derül ki semmi Elizabeth apjának motivációjáról vagy az elmúlt 10 évéről). 

Másfelől rém fura egy olyan darabot a sorozatból a kezemben tartani, ami több, mint 100 oldalon keresztül csak tessék-lássék módon említi mindazt, amit eddig megszerettem ebben a Montgomery-világban, és amihez elkezdtem kötődni az elmúlt hetekben: hiányzott Avonlea és a Zöldmanzárdos-ház, és hiányzott Marilla, Diana, az ikrek, a régi egyetemi társak, de még Gilbert is. Valahol  úgy gondolom, jogos a váltás, hisz a való élet is így működik: életciklusok, helyek és emberek jönnek, majd mennek (vagy legalábbis diszkréten háttérbe húzodnak), hogy újaknak adják át a helyüket - mégis minden józan belátás ellenére határozottan olyan érzésem volt eleinte, mint amikor a Scrubs utolsó szezonjában a régi csapatot az új rezidensek váltották fel: ismerős, amit látok, de nem ugyanaz, mint régen volt - még a néhány átfedés, közös pont (szereplő) ellenére sem.

Közben most tűnt csak fel, hogy ez a rész utólag, kb. 20 évvel később lett beillesztve a sorozat történetének kronológiailag releváns két kötete közé. Ennek tudatában megint izgatott kíváncsiság fog el, hogy vajon érezni fogok-e ebből az utólagosságból bármit is a soron következő részben; ill. jó táptalaj az olyan filozofálgatásoknak, hogy vajon két évtizeddel később már másként tekintett-e az avonlea-i figurákra az írónő, s ezért szorultak ki kissé a meséből, vagy csak szimplán új és számára érdekesebb karaktereknek akart teret biztosítani?

A harmadik gondom nagyon röviden: túlságosan sok a szereplő, nehezen tartok velük lépést, ráadásul a 2-3., alapvetően egy kaptafára épülő szerelmi konfliktus után nehéz komolyan venni a többit, már csak azért is, mert (ld. 1. pont), úgyis minden happy enddel végződik. 

Ezek ellenére, bármily meglepő, nem okozott csalódást a mű, igaz, az előző kötet hatására feltámadt lelkesedésem kissé megtört, viszont a kíváncsiságom ugyanúgy megmaradt. Montgomery gyönyörűen tud sziporkázni, s a sok-sok csodabogár és mini-sztori közt akadtak olyanok, akik és amik igazán élevezetesek voltak (pl. Katherine, Nora, Miss Minerva Tomgallon).

"A térképet még nem fejeztük be. Nap mint nap eszünkbe jut még valami, ami okvetlenül rá kell vezetnünk. Tegnap este megtaláltuk a Hóboszorka házát, és egy virágzó vadcseresznyefákkal beültetett hármas dombot rajzoltunk mögé. (Erről jut eszembe, Gilbert, hogy az álomházunk közelében vadcseresznyefák is lesznek!) Persze a Holnapot sem hagytuk le a térképről, pontosan Mától keletre és Tegnaptól nyugatra esik, és Tündérországban egyébként is temérdek idő van: tavasz-idő, hosszú-idő, rövid-idő, újhold-idő, jóéjszakát-idő, következő-idő, csak utolsó-idő nincs, mert Tündérországban az szomorúan hangzana; viszont van öreg-idő, fiatal-idő, mert a kettő nem lehet meg egymás nélkül, és hegy-idő, mert az olyan izgalmasan hangzik, és éjszakai-idő meg nappali-idő, csak lefekvés-idő és iskola-idő nincs; van karácsony-idő is, de nincs egyetlen-idő, mert annak is vigasztalan a hangzása, elveszett idő azonban van, mert milyen jó is rálelni! Van néha-idő, jó-idő, gyors-idő, lassú-idő, félpuszi-idő, hazamenés-idő és időtlen-idő, ami talán az egyik legszebb szó a világon. És mindenhol helyes kis piros nyilak mutatnak a különféle "idők" felé. Tudom, hogy Rebecca Dew gyerekesnek gondol, de kérlek, Gilbert, ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk... hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

[Anne; 95-6. old. 1995-ös kiadás]