Rózsakiállítás (1976)

Szerző: Örkény István (1912-1979 )

Kategória: kisregény

Történe: Egy, a halálról szóló dokumentumfilm forgatásának a története.

Honnan és miért: Valami rövidre és nem lányregényre vágytam, Örkény Válogatott kisregények c. kötete kézenfekvő volt, már csak azért is, mert a benne található három történetből eddig csak egyhez volt szerencsém.

Tetszett-e: a témájából adódóan kicsit borússá tette az olvasás óráit, de helyenként annyira groteszk volt, hogy nehezemre esett komolyan venni. Személy szerint főleg mint a szakmával ismerkedő találtam inkább érdekesnek.

"- Én is szeretnék egyszer dokumentumfilmet csinálni - mondta egyszer, csak úgy ábrándozva, Áron.
- Miről?
- Arról, hogy meghalunk.
- Színészekkel vagy igazi szereplőkkel?
- Csak igaziakkal volna érdekes.
- Rajta, barátocskám! Kitűnő ötlet.
- Ez több, mint ötlet, J. Nagy, mert sok minden belefér. Tudomány, filozófia, költészet; és amellett izgalmas és közérthető.
- Ha találsz olyan modellt, aki hajlandó milliók szeme láttára meghalni.
- Te nem vállalnád?
- Én még soká szeretnék élni - nevetett J. Nagy.
- De volt már egyszer egy szívrohamod.
- Rendben van - egyezett bele J. Nagy, a spiccesek nagyvonalúságával. - A legközelebbi infarktusom a tiéd."
[Áron és J. Nagy; 229-230. old. 2005-ös kiadás]

A mi lányunk (1959)

Szerző: Gergely Márta (1913-1973 )

Kategória: ifjúsági

Történet: slice of life pöttyös 1918 telétől 1919. augusztus 7-ig a kiskamasz Jakab Zsófi tolmácsolásában.

Honnan és miért: Nem gondoltam volna, hogy a Nagymama könyvtára rejt még pöttyösöket - pár hete bukkantam rá, Kertész Erzsébet: Vilma doktorasszonyával egyetemben.

Tetszett-e: Arra számítottam, hogy ez a regény is az 1960-as évekbe kalauzol, de ehelyett a Tanácsköztársaság megalakulásának előzményeiről, a vörös hatalomátvételéről, majd az új rendszer elbukásáról kaptam - feltételezem - hiteles képet. Számomra ez volt a könyv nagy pozitívuma: olyan periódusról olvashattam, amivel eddig nem nagyon foglalkoztam, és ami iránt sikerült felkeltenie az érdeklődésem.
Ugyanakkor, amikor azt írom, 'slice of life', tessék szó szerint érteni. Néha nagyon terjengős, különösen a "boldogabb", eseménytelen napok tárgyalása. Sokszor olyan dolgok kaptak hangsúlyt, hogy olyan érzésem volt: Jakab Zsófi a fő vasúti vonal, közben meg van egy halom mellékvágányunk, és fogalmam sincs, melyiken indulunk meg úgy igazán, hová tartunk és hol kötünk ki a végén. Mindent összevetve másik Gergely Márta-olvasmányélményemet, a Házasságból elégségest nem überelte, mert Szöszihez érzelmileg jobban tudtam kötődni, mint Zsófihoz, aki különösebben nem volt sem szimpatikus, sem antipatikus. Ugyanakkor A mi lányunk témája elég erős ütőkártya ahhoz, hogy kiérdemelje a "jó" minősítést nálam.

"Az emberek szeretik a tavaszt, és szeretnék, ha sokáig tartana, vagy ha mindig tavasz lenne, azt sem bánnák. Tavasszal mindenki boldogabb, mert nem kell már annyi tüzelő, a gyerekek se fáznak, ha nincs cipőjük.

De az lehetetlen, hogy mindig tavasz legyen. Hogyan érne be a gabona? A szőlő? A nyár még szebb, mint a tavasz, és az ősz is gyönyörű. A tél sem rossz, amikor esik a hó, pihen a föld, és van tüzelő, cipő és ennivaló. Az emberek nem gondolják komolyan, amikor azt mondják, hogy legyen mindig tavasz. Nem akarnak ők mást, csak boldogok akarnak lenni. Minden ember boldog akar lenni.
Ebben az évben, 1919-ben azért olyan szép a tavasz, mert most az emberek nemcsak magukra gondolnak, hanem egymásra is. Legyen minden embernek kenyere, járhasson minden gyerek iskolába, azt akarják. És hogy ne legyen soha többé háború."
[Zsófi; 220-221. old. 1963-as kiadás]

Egri csillagok (1901)

Szerző: Gárdonyi Géza (1863-1922 )

Kategória: történelmi

Történet:Bornemissza Gergely élete és az 1552-es egri ostrom eseményei.

Honnan és miért: Az úgy volt, hogy tavaly októberben Veszprémben kirándultunk. Annyira megérintett a hely szelleme, a vár hangulata és nem utolsó sorban a Margit-romok (Isten rabjai!!!), hogy amint haza értünk, neki veselkedtem az Egri csillagoknak. Hogy az olvasása több hónapon keresztül elhúzódott, méltatlan a regényhez és szigorúan csak a hevenyészett lelki állapotomnak és lustaságomnak tudható be.

Tetszett-e: Határozottan. Persze még jobb emlék maradna, ha nem aprózódott volna el, de így is örülök, hogy immár nem annyi emlékem van a regényről, hogy "jaaa, az a vaskos kötet, amivel 4. osztály nyarán annyit szenvedtem és halál unalmas volt." A negyedik osztályos rekordomat nem sikerült megfejelni, sőt, gyalázatosan alul múltam, de határozottan állítom, nem unalmas a regény és Gárdonyi zseniális. Egy valamit hiányoltam: az epilógust a végéről - ha már az alcím is Bornemissza Gergely élete, jó lett volna tudni, mi történik a család egyesülése után.

"- Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk: annyi esze volna, mint minden embernek egybefogva a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.

Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az arca kidudorodó csontjait vonalazta körül.

Mit akart ezzel mondani?

Gergely behunyta a szemét, s álmosan felelte:

- Sőt, éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?

- Arról, hogy jobban meg tudná becsülni az életnek az értékét. Merthogy mink itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az olyan nagyeszű ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt mondják: derék ember volt!

Gergely ásított. Felelt:

- Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti. [...] érzi, hogy a test nem mindene. Azt érzi, hogy ő inkább lélek, mint test. Minél lelkibb az ember, annál kisebb érték neki a test. a hősök, a világtörténelem nagy hősei mind lelki emberek voltak."

[Gergely és Hegedüs; 446. old. 1963-as kiadás] 

 

A kis herceg (1943)

Szerző: Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944 )

Kategória: gyermek (szerintem nem, de mindegy)

Történet: A sivatagban rekedt pilóta és a bolygóközi vándor, a kis herceg barátságának története.

Honnan és miért: Egy babatakarónak köszönhetően kaptam újra kedvet hozzá.

Tetszett-e: Igen, de ahányszor újra olvasom, minden alkalommal egyre jobban elszomorít. Ezúttal az alább olvasható részlet ütött szíven, de nagyon.
Emlékszem, negyedikes lehettem, mikor először kézbe vettem a könyvet - nagyon nem szerettem. Aztán kicsit érettebb fejjel újra elolvastam, és már akkor sejtettem, hülyeség volt ezt kölyökként erőltetni... a Nagy könyv-táborban már mint kedvencet jelöltem meg - így lettem a Halott kiscsizmák filmes adaptációjában szemétszedő (a lámpagyújtogató alteregója). Azóta nem olvastam újra, azt hiszem, időszerű volt felfrissíteni az emlékeket.

"- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
- Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni..."
[A kis herceg és a rózsa; 36. old. 1991-es kiadás]

Üdv újra! vol.2.

Megint csak elhanyagoltam a blogot... sőt, a szomorú igazság az, hogy ez az eseménytelenség hűen tükrözi az elmúlt hónapok mínuszos olvasmányélményeit. Ugyan sok mindenbe bele kezdtem, de csak nagyon kevés könyv végére értem el. 

 

Egy különc srác feljegyzései (2012)

 

"- Nem szeretem, ha belém esnek. Azt akarom, hogy az igazi énemet szeressék.

- Tudom, ki vagy Sam.

- ...

- É-.. én tudom, hogy csendes vagyok. És hogy többet kéne beszélnem. Ha tudnád, hogy miféle dolgok járnak a fejemben, akkor megértenéd. Nagyon hasonlóak vagyunk. Mert mindketten ugyanazon mentünk keresztül. És nem vagy kicsi. Gyönyörű vagy."

[Charlie és Sam]

A Szent Johanna Gimi - Együtt (2010)

Szerző: Leiner Laura (1985- )

Kategória: ifjúsági

Történet: Reni és a 9/b életét követhetjük nyomon a második, tavaszi félévben farsangi bállal, Valentin-héttel, novellaversennyel, Facebookkal és novellaversennyel nyakon öntve.

Honnan és miért: Mindenképp akartam még egy esélyt adni a sorozatnak, meg gondoltam, ha már szemeszterekre van bontva a történet, legyen meg legalább az első tanév egészében.

Tetszett-e: Olálá. Nem tudom, mi történt az első és a második kötet közt, de most olyan szinten rákattantam a Szent Johannára, hogy alig várom a holnapot, amikor elmegyek majd a könyvtárba kikölcsönözni a harmadik részt. Azt hiszem, ez a sorozat lesz /lett a guilty pleasure-öm. 

A negatívumok továbbra is megvannak (ld. előző bejegyzés), ugyanakkor most már nagyon magával ragad és inspirál Reni könyvmániája és ízlése - azt vettem észre a minap, hogy én is The Beatlest hallgatok, meg akarom nézni az Állj mellém c. filmet és világgá akarom kürtölni, hogy igenis: nekem is megvan a magam sajátos stílusa és nem szégyellem.

 Ráadásul nagyon tudok azonosulni ennek a kötetnek a Renijével. Nem tudom, hogy alakul a Cortezzel való kapcsolata, de jelen fázisában kísértetiesen emlékeztet az én helyzetemre. Így olyan idézetet választottam, ami igaz az elmúlt hónapokra (ami mondjuk kicsit gáz, mert én 11 évvel idősebb vagyok), és remélem, löketet ad arra, hogy bátrabban legyek önmagam és képes legyek tovább lépni, nem pedig várni a csodára ott, ahol nincs.

"...ami a legjobb az egészben, hogy beláttam, igaza van. Eredetileg úgy terveztem, hogy meghúzom magam és némán, a háttérből figyelem Cortezt, hátha egyszer csak észrevesz, és a házikon és irodalombeadandókon túl meglátja, hogy létezem! Igen, ez volt az elképzelésem. Csak mégis, ma valahogy felnyílt a szemem (örök hála érte Kingának), és rájöttem, hogy ha Cortez és Edina járnak, akkor az az ő dolguk. Oké, baromira fáj, meg minden, de az élet megy tovább. Nyakamon az év vége, és így, hogy Kinga a fejébe vette, hogy elérünk valamit  a pályázaton, már nekem is megjött a kedvem hozzá! Strébernek és nyominak látnak a többiek? Lehet. De akkor legyek igazi stréber és igazi nyomi. Érjek is el vele valamit!"
[Reni; 300. old. 2010-es kiadás]

A Szent Johanna Gimi - Kezdet (2010)

Szerző: Leiner Laura (1985- )

Kategória: ifjúsági

Történet: Rentai Reni a francia tagozatos Szent Johannában kezdi meg életének gimis fejezetét. Naplóbejegyzései révén az ő és osztálytársai mindennapjairól tudhatunk meg részleteket.

Honnan és miért: A munkahelyemen futótűzként söpört végig - na jó, igazából ez három embert érint, bele értve magamat is (s én lennék az a bizonyos harmadik).

Tetszett-e: Hulala. Fura. Nem akarok lexikonszócikket írni. 60-40% a tetszési-nem tetszési index, egyszer majd, ha nem miniatűr gombokat kell nyomogatnom, leírom részletesen, hogy miért.  Addig a rövid verzió:
ez nem a való életről szól, ahogy állítja a hátsó borító, ami engem tán a leginkább bosszant (és nem a kielégületlen elvárás beszél belőlem, mert olyan nem volt a könyvvel szemben, max. előítélet). 
Plusz ez nem is igazi napló, inkább jegyzőkönyve annak, mi történt a suliban.
Hiányolom a sziporkázó humort (ami néha-néha megcsillan, tehát van! - "Rémesen indult a nap. Na, jó. Először is, az arcomra kent csodakrém miatt, amit éjszakára felkentem, reggel úgy ébredtem, hogy beleragadt az arcom a párnába."), a leírásokat, mélyebb jellemzéseket, amik túlmutatnak azon, hogy Cortezen épp milyen menő ruha van, és az iskolán kívüli miliőt, történéseket.
De. Mivel csípem Reni szüleit, Arnoldot és Kingát, meg amúgy érdekel, hogy alakulnak a kapcsolatok az osztályban, és úgy általában a Johannában, s különben is jópofák az utalások, azt hiszem, elolvasom a folytatást. Az viszont tuti, a pöttyös könyveimet és azoknak a hangulatát - s nevezzetek nyugodtan ósdinak - nem érheti utol.
Egyébként ez most nagyképűen fog hangzani, de pont ma találtam meg takarítás közben a "Békát" (Barátság könyv), amit két barátnőmmel hoztunk össze még a gimiben. Ha szépen-jól átfogalmaznám, megszerkeszteném, valami ehhez hasonlót biztos én is tudnék szülni.

"- Oké, akkor szerintem kezdjük. Pontosan hol akadtál el? - nyitottam ki a könyvem.
- Itt - vette ki a kezemből, és az első oldalra mutatott.
- Elolvastál valamit a kötelezőkből?
- Nem.
- És el fogsz?
- Nem.
Legalább őszinte.
- Jó. Oké - szedtem össze a gondolataimat. - Akkor olvasd el ezt a szonettet, és utána elemezzük.
- Jó.
Türelmesen vártam, hogy elolvassa, közben a néma csendben zavaróan ketyegő óra hangját hallgattam, és azon tanakodtam, vajon ebben a síri csendben hallatszik-e a gyomrom korgása.
Apu kétszer benézett, hogy ellenőrizze, mit csinálunk, anyu pedig folyamatosan behozott valamit, vagy inni, vagy enni.
- Elolvastad? - vettem el a könyvet Corteztől egy idő után, amikor úgy ítéltem meg, hogy vagy nem tud olvasni, vagy nyitott szemmel elaludt."
[Reni és Cortez; 145. old. 2010-es kiadás]

Pi élete (2001)

Szerző: Yann Martel (1963- )

Kategória: minek nevezzelek?

Történet: A Kanadába tartó Cimcum japán teherhajó 1977-ben elsüllyed, melynek következtében több mint kétszáz napig vesztegel egy mentőcsónakban Piscine Molitor Patel, egy indiai kamasz és egyetlen útitársa, Richard Parker, egy kamasz bengáli. Tigris.

Honnan és miért: Láttam a filmet, ami, mindazon túl, hogy lenyűgöző volt, olyan megdöbbentő csavart tartogatott a történet végén, hogy kíváncsi lettem, a rejtély megfejtéséhez közelebb hoz-e a könyv? A regény épp ugyanennyire sokkoló.

Tetszett-e: Azon kevés könyvek egyike ez az utóbbi idők vásárlásaiból, ami esetében tényleg nem bánom, hogy pénzt adtam ki érte. Roppant értelmesen van megírva, érdekes, a tengeren hánykódás hosszú-hosszú leírása sem ijesztett el, pedig amúgy nem vagyok a robinzonádok rajongója. A legjobban természetesen Istennek és a hit kérdésének megközelítése tetszett. Megerősített abban, amit eddig is tudtam: vallási irányzatoktól, felekezetektől és gyülekezetektől függetlenül mindenkinek kell (egy) Isten, akiben hihet. Ennek kinyilatkoztatásánál, ennél többet nem is adhatna ez a könyv.

"Láttunk több bálnát is, de egyik sem jött olyan közel, mint ez. A fellövellő vízsugarak jelezték őket. Tőlünk kis távolságra merültek föl, néha három-négy is, mint valami rövid életű vulkáni szigetcsoport. Ezek a szelíd behemótok mindig jókedvre derítettek. Biztosra vettem, hogy megértik az állapotomat, és láttomra valamelyik felkiált: >>Ó! Ez az a hajótörött a cicájával, akiről Banfu mesélt! Szegény gyerek! Remélem, jut neki elég plankton. Ezt el kell mondanom Mamfunak, Tomfunak és Sztimfunak is. Nem tudom, nincs-e a közelben valami hajó, amelyet riaszthatnék. Mennyire örülne az anyja, ha viszontláthatná. Isten veled, fiam. Megpróbálok segíteni rajtad. Nevem Pimfu.<< Így aztán a suttogópropaganda révén a Csendes-óceán összes bálnája értesült rólam..."

[289. old., 2013-as kiadás]

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (2011)

Szerző: Ransom Riggs

Kategória: fantasy

Történet: Ez az, amit nem lehet pár sorban összegezni. Mindenesetre: napjaink átlagos(-nak tűnő) kamasza, a 16 éves Jacob és egy 1940-ben rekedt árvaház kis lakóinak üresrémekkel, lidércekkel és nácikkal vívott harcát meséli el a vélhetően később több kötetessé duzzadó sztori.

Honnan és miért: Valahogy mindig beleszaladtam ebbe a könyvbe neten, majd amikor megláttam, hogy a Libriben félárón árulják, lecsaptam rá.

Tetszett-e: Igen. Miért is? Mert amióta véget ért a Harry Potter-sorozat, ha nem is állandóan és elszántan keresve, de reméltem, hogy egyszer csak belefutok valami hasonlóba. És ez a történet - annyi "csalódás" után, ld. Percy Jackson vagy Artemis Fowl, pontosan ezt nyújtotta nekem. Fél-fantasy, egy félig-meddig átlagos, de különleges főszereplővel, jófej dirivel és varázslatos képességű barátokkal.
 Ugyanakkor nagy bajban is vagyok ezzel a könyvvel. Nem a regénnyel, nem a sztorival, hanem azzal a majd' 400 oldalnyi papírköteggel, amit a kezemben tartok.
Tudvalevő, hogy az írás ebben az esetben szorosan összefonódik a képi anyaggal, azokkal a régi-régi, összebolházott fotókkal. Egész pontosan ezek közé kanyarította a szerző a cselekményt, amit sokan kifogásolhatónak tartanak, én egyelőre egy izgalmas alkotói folyamatot látok belőle - de elkanyarodtam. Szóval mi a helyzet akkor, ha a fotók elengedhetetlenek ebből a könyvből, engem viszont kiborítanak?
Mert félelmesek a maguk - olykor -tudom- manipulált módján... Riggs bemutat egy csomó jófej karaktert, én mégsem tudom szeretni szegény különleges gyerekeket, mert a hozzájuk kapcsolt fotók egyszerűen hátborzongatóak. Alig van 1-2 kép, amitől nem futkos a hideg a hátamon... És akkor ezek még csak a gyerekek! A pupilla nélküli lidércportrékról, a sötétben csillogó, "te jó ég, ez engem néz" szemekről és a megörökített háborús miliőről még nem is beszéltünk...

"Átsodródtunk az ajtónyíláson a teljes sötétségbe. Egy ideig csak lebegtünk a vízben, egymásnak adogatva a levegőző csövet. Más nem hallatszott, mint lélegzetvételeink bugyborékolása és sejtelmes dobbanások a hajó legmélyéből, ahogy a törött hajótest darabjait ütögette az áramlat. Ha becsuktam volna a szemem, akkor sem lett volna sötétebb. Mintha asztronauták lettünk volna egy csillagtalan mindenségben.

Ám ekkor megdöbbentő és fenséges dolog történt - egyenként előbukkantak a csillagok, egy-egy zöld felvillanás itt is - ott is a sötétben. Azt hittem, hallucinálok. Aztán egyre több gyulladt ki, azután még több, amíg végre egész csillagkép kavargott köröttünk, mint milliónyi ragyogó csillag, megvilágították testünket, tükröződtek maszkjainkon. Emma kinyújtotta a kezét, gyors csuklómozdulatot tett, de a helyett, hogy tűzgömb keletkezett volna a kezén, szikrázó kék fényben ragyogott a keze. A zöld csillagok összeolvadtak körülötte, villódzva és kavarogva, visszhangozva a mozdulatait, mint valami halraj, és ekkor jöttem rá, hogy valójában az is.

Úgy megbűvölt  a látvány, hogy elvesztettem az időérzékem. Az ott töltött idő óráknak tetszett, bár valószínűleg csak percekig tartott. Akkor éreztem, hogy Emma megbök, és visszaúsztunk az ajtón át, fel a létrán, és amikor a felszínre értünk, amit először megpillantottam, az a Tejút nagy és merész sávja volt az égboltra festve, és megértettem, hogy a halak meg a csillagok teljes rendszert alkotnak, egybevágó részei valami ősi és rejtélyes egésznek."

[238-9. old.; 2011-es kiadás]

Eragon (2003)

Szerző: Christopher Paolini (1983 - )

Kategória: fantasy

Történet: Eragon, a szegény parasztfiú egy nap egy sárkánytojásra bukkan, s ezzel nemcsak Saphira gazdája lesz, hanem Alagaësia utolsó (vagy új generációs első?) Lovasa.

Honnan és miért: A könyv, amiről úgy gondoltam, soha nem akarom majd elolvasni. Mert anno a filmet sem szerettem, egy icipicit sem. Mégis - most, két hónap alatt, töménytelen mennyiségű könyvtári tartozást felhalmozva - elkövettem az olvasást. Valaki kedvéért, aki nagyon szereti Az örökség-sorozatot. Abban bízva, hogy a regénnyel többet megtudhatok Róla, ha úgy tetszik, közelebb kerülhetek Hozzá, jobban megérthetem Őt. Ez talán - egy icipicit - sikerült.

Tetszett-e: Az előbbi volt a legfőbb motivációm abban, hogy végig olvassam a könyvet, s ne adjam fel, amikor már a tizedik könyvtári felszólítást kapom.
Alapjáraton nem lelkesedem a tömény fantasyért. Itt sem találtam kötődési pontot sem a szereplők valamelyikével, sem egyetlen cselekményszállal, s sokat kellett várnom a megfelelő idézetre is. 
Most, hogy az utolsó oldalt is letudtam, a legfurább: hiába voltam benne biztos, hogy a tetralógiából nekem csak ez az első rész lesz meg, a befejezés után valahogy mégis kedvet kaptam a folytatáshoz. Bár sejtem, hogy az is nyögvenyelős-lassú olvasás lenne, de érdekel. Egy icipicit.

"Lehajolt, jobb kezéről lehúzta a kesztyűt. Kezét a baba homlokára tette, és így szólt: -Atra gülai un ilian tauthr ono un atra ono waíse skölir frá rauthr! 

A szavaktól váratlanul elgyengült, mintha varázslatot használt volna. Lassan visszahúzta a kesztyűt a kezére, és azt mondta az asszonynak:

- Ennyit tehetek érte. Ha vannak szavak, amelyek megakadályozhatják az eljövendő tragédiákat, akkor ezek azok!

- Köszönöm, Argetlam! - suttogta az asszony, és kissé meghajolt. Ismét el akarta takarni a csecsemő arcát, ám Saphira felhorkant, és addig görbítette a nyakát, amíg a feje ott lebegett a kisbaba arca fölött. Az asszony megmerevedett, és elakadt a lélegzete. Saphira lehajtotta a fejét, és orra hegyével megdörgölte a kicsi homlokát a két szeme között, azután sima mozdulattal fölemelkedett.

Sóhaj futott végig a tömegen, mivel a gyermek homlokán, ott, ahol Saphira megérintette, csillag alakú folt maradt a bőrön, olyan fehér és ezüstös, mint Eragon tenyerén a gedwëy ignasia. Az asszony lázasan égő pillantással, néma hálával nézett Saphirára.

A sárkány azonnal elrúgta magát a földtől. A bámészkodók megtántorodtak hatalmas szárnycsapásainak szelétől. A föld zsugorodni kezdett. Eragon mélyett lélegzett, szorosan átölelte sárkánya nyakát. Mit csináltál?, kérdezte halkan.

Reményt adtam neki. Te pedig jövőt.

[...]

Amit láttál, az egy másik történet, egy legenda kezdete. Gondolod, hogy ez a gyermek beéri azzal, hogy kocsmárosné vagy parasztasszony legyen, amikor a homlokán ott a sárkánycsillag, és a szavaid ott lebegnek fölötte?"

[445-7. old. 2009-es kiadás]

Semmi (2000)

Szerző: Janne Teller (1964- )

Kategória: ifjúsági

Történet: Pierre Anthon egy nap kijelenti, az egész világon semminek sincs értelme. Osztálytársai az ellenkezőjéről akarják meggyőzni, ez azonban sok áldozattal jár.

Honnan és miért: Volt szerencsém megismerkedni egy bábszínház felé kacsintgató fiúval - tőle hallottam először Janne Tellerről, pár napra rá pedig a tévében láttam egy riportot a társulatról, mely a regényt feldolgozta. Mindez kíváncsivá tett.

Vélemény: "A gyermekkor vége" és "Kegyetlen játékok" - talán ezekkel a kölcsönzött címekkel lehet a legjobban összefoglalni, miről is szól ez a könyv. Kamaszregény, kamaszokról szól, de nem kamaszoknak - kötelező olvasmányként szerintem kifejezetten veszélyes egy, az identitás elvesztéséről szóló olvasmányt adni annak a korosztálynak a kezébe, amelynek a maga személyisége, identitása még annyira képlékeny. Én 26 leszek pár hónap múlva, de Pierre Anthon kijelentéseitől és azok vélt valóságtartalmától nehéz szabadulni. A fiú azokat a dolgokat fogalmazza meg, amik minden ember szívének a legsötétebb bugyrában rejtőznek és erőnek erejével küzdünk, hogy ott is maradjanak. Ami pedig a Fontos Dolgok Halmát illeti: botrányos, vérlázító, gyomorforgató, félelmetes, elkeserítő és sok-sok kérdést felvet.

"Ha mondjuk felemeltem a kezem, még az is arra emlékeztetett, hogy rövidesen le kell eresztenem, és semmivé lesz a mozdulat. Minden egyes alkalommal, amikor nevettem vagy mosolyogtam, arra kellett gondolnom, hányszor fogok még sírni ugyanezzel a szájjal és szemmel. Aztán a szemem egy szép napon csukva marad, és mások fognak sírni meg nevetni, de akkor én már a föld alatt leszek. Csak a bolygók mozgása tart örökké, de ezt is csak addig lehetett biztosra venni, amíg Pierre Anthon egyik reggel arról nem kezdett beszélni, hogy zsugorodik a világegyetem, és egyszer majd, mint valami fordított Big Bang, összeomlik az egész. Minden olyan kicsi lesz, mintha nem is lenne. Még a bolygókra se lehetett gondolni. Semmire nem lehetett gondolni. Kibírhatatlan volt."

[Agnes; 148. old. 2011-es kiadás]

Hiányzik Szecső (1973)

Szerző: Dániel Anna (1908-2003)

Kategória: ifjúsági

Történet: Egy átlagosnak tűnő szerda reggel Szecső Irén elindul az iskolába, ám nem érkezik meg. A lány szerelme, Sugár Karcsi mintha titkolna valamit - nem különben a fiú barátja, Dugó... amikor az osztályfőnök, Magda néni nyomozni kezd, kiderül, nemcsak a gyerekeknek, de a szüleiknek is akad lepleznivalójuk.

Honnan és miért: Szintén a pesti beszerzőkörútról.

Vélemény: Ennek a könyvnek két testvére van. Szabó Magda Álarcosbálja, és Dániel Anna másik regénye, a Találkozások napja. Előbbivel a történet hasonlósága, a múlt felgöngyölítése (illetve annak mozaikossága), utóbbival a szerző személye köti össze (biztos vagyok benne, hogy a későbbi, '77-es Találkozások napjának főhősében, Ágnesben Bajári Kata karakterét teljesítette ki - ld. "gondolkodj el azon, miért nem szeretnek úgy a többiek, ahogy megérdemelnéd"). Ha az Álarcosbált vesszük, nálam még mindig az a favorit, de ez a könyv sem volt rossz. És ha már itt tartunk: jobban tetszett, mint a Találkozások napja, és ez a lényeg, mert tartottam tőle, hogy megint csalódni fogok.

A mozaikosság Szabó Magdának - szerintem - még mindig jobban, természetesebben ment, Dániel Annánál könnyű azért belezavarodni, hogy kiről is van szó épp (így picit Mándyra és A locsolókocsira emlékeztetett). Amúgy gyors, olvasmányos regény, alig egy nap alatt a végére lehet érni.

"Később arról beszéltek, milyennek látnák a világot, ha olyan parányiak lennének, mint egy atommag. Keringő, cikázó, szüntelenül változó világot észlelnének, méhrajként röpködő, felhőként szétfoszló mindenséget.

- Képzeld el Zahonyákot mint protont! Meg akarja inteni Tóth Palya anyagrészecskét, de az tovaszáguld, sebességével részarányosan veszíti el kiterjedését, és egyszerre csak hűlt helye, energiává vált.

- Zahonyák proton dühében szétrobban. Vagy hasad?

- Az nem jó. A hasadás nem jó. Akkor sok Zahonyák lesz.

- Egy is elég belőle.

- Egy is sok!"

[Irén és Karcsi; 78. old. 1973-as kiadás]

Szadako élni akar (1962)

Szerző: Karl Bruckner (1906-1982)

Kategória: ifjúsági

Történet: A hirosimai bombázást megelőző pár naptól egészen a szörnyűség utáni 10 évig követhetjük figyelemmel a Szaszaki család életét.

Honnan és miért: Februári pesti utam alkalmával végig portyáztam a Múzeum körúti antikváriumokat, a vadászat során három csíkos zsákmánnyal lettem gazdagabb - közülük ez az egyik.

Vélemény: A regény első felével - míg az atombomba, a "tüzes villám" be nem csap, nagyon lassan haladtam az olvasással. Ez nem feltétlen a regény hibája, de azon túl, hogy nem voltam különösebben olvasós kedvemben, nem könnyítette a helyzetet az sem, hogy eleinte olyan sok szálon fut egyszerre a cselekmény. Így relatíve sok időbe telt, mire le tudtam horgonyozni Szadakoéknál. A '45 utáni időszak viszont nagyon megkapó, gördülékeny, a befejezés pedig egyenesen elementáris. Döbbenten olvastam a regény utolsó lapján, hogy Szaszaki Szadako valóban élt, sőt, emlékművet is avattak neki a hirosimai Béke-parkban, nem is akármilyet (itt meg lehet lesni).

 

 

"A reggeli vizit véget ért. Owens és Ikeda kilépett a betegszobából. A folyosón Owens doktor megragadta Ikeda karját.

- Ez a kislány az elmúlt nyolc napon szinte szakadatlanul gyártotta a papírdarvakat. Ez nagy erőfeszítés neki. Azt hiszem, már vagy háromszáz ilyen daru függ az ágya felett,

- Pontosan négyszáztizennyolc - helyesbített Ikeda doktor. - Ma megszámoltam. Tíz nap múlva Szadako elkészül az ezredik madárral. És akkor meggyógyul.

Owens kérdő tekintettel méregette kollégáját.

- Komolyan gondolja? Ez az ön honfitársainak babonás hite. Semmi egyéb.

- Ön ezt babonának nevezi. Én meg azt mondom, hogy ez az ember hite önmaga erejében."

[241. old. 1967-es kiadás]

Üdv újra!

Nagyon régen nem írtam, ennek egy örömteli és több örömtelen oka volt. Előbbi, hogy hál' Istennek sikerült munkát találnom, ami azon túl, hogy munka, egyben rengeteg új élmény, ember, kapcsolat és feladat, effektíve kevesebb az alkalmam, időm és energiám az olvasásra. 

Az örömtelen okok közé tartozik sok más mellett, hogy megpurcant a laptopom a nyár elején, így hiába is olvastam, nem tudtam nyomát hagyni a blogon a dolognak. Nem mintha sok blogolnivaló akadt volna az elmúlt hónapokban, mert sajnos az olvasási kedvem, lelkesedésem is megzuhant kicsit.

De azért így is van miről mesélni, szóval álljon itt most egy lista és egy-egy gondolat, melyet a blogból kimaradt könyveknek szentelek, mert megérdemlik.

 

A titkos kert (1911)

Szerző: F. H. Burnett (1849-1924)

Kategória: ifjúsági

Történet: Két beteg, (fél-)árva gyermek testi-lelki gyógyulásra lel egy végzetes titkot rejtő kertben.

Tetszett-e: Kicsit lassan haladtam vele, de ez semmi negatívumot nem jelent, már ami a regény tartalmát illeti, max. annyit, hogy egy hangyányit száraz volt. Ugyanakkor nagyon szép és igaz gondolatok vannak benne, a szerző jól, és rendkívül logikusan, átgondoltan szövi az eseményeket. Szerintem nincs ember a Földön, akiben az olvasás után ne ébredne fel egy mini-Bálint gazda, vagy ha az nem is, akkor legalább ne fontolná meg alaposan, milyen sok ereje is van a hitnek és annak, ahogy a világról, magunkról gondolkodunk. Nekem roppant tanulságos, megerősítő volt.

"Amióta világ a világ, minden kornak megvan a maga csodálatos fölfedezése. A múlt században több és meglepőbb dolgot fedeztek föl, mint a megelőző századok bármelyikében. Az elkövetkező században pedig még ennél is bámulatba ejtőbb eredményeket fognak nyilvánosságra hozni. Az emberek először alig akarják elhinni, hogy valami különös, új dolog megvalósítható, azután reménykedni kezdenek, hogy talán mégis elérhető, majd miután létrejött, a világ nem győz csodálkozni rajta, hogy miért nem hozták létre már évszázadokkal ezelőtt.

Az új dolgok egyike, amikre az emberek a múlt században kezdtek rájönni, az, hogy a gondolatok - a puszta gondolatok - olyan hatalmas erőforrások, mint az áramtermelő telepek. Javára válhat az embernek, akár a napfény, vagy ártalmára lehet, akár a méreg. Ne engedjük, hogy szomorú vagy rossz gondolatok befészkelődjenek az agyunkba, mert ez van olyan veszedelmes, mintha megengednénk, hogy a vörheny kórokozó csírái bejussanak a szervezetünkbe. És ha már bejutottak, és mi hagyjuk, hogy ott is maradjanak, akkor esetleg életünk végéig sem szabadulunk meg tőlük."

[252. old. 1997-es kiadás]

Anne családja körében (1939)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)

Kategória: ifjúsági

Történet: Anne kalandjai folytatódnak, de a főszerep immár sokkal inkább a Blythe csemetéké.

Tetszett-e: ismét egy jóval későbbről betoldott darab és talán emiatt nem is tudom, hogy álljak vele.nem is tudom. Mivel a sorozat egészétől nem tudom függetleníteni, ezért kedves a szívemnek, de igazából, ha rangsorolni kellene a köteteket, talán ez kerülne a legvégére. Sajnáltam, hogy Anne és Gilbert ennyire háttérbe szorul - jó-jó, a gyerekek is cukik (bár néha őrjítő, hogy ugyanazokat a bakikat követik el és mindegyik balszerencsés esetnél gyakorlatilag ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlanak az események), de hát én arra lettem volna kíváncsi, hogy Anne hogyan boldogul 6 kölök főállású anyjaként. Sajnos úgy látszik, abban a korban mindenki nagyon toppon volt az élet dolgaiban, mert Anne - a sarjak és Susanne szemszögéből - maga a megtestesült tökély, pedig szívesebben olvastam volna egy 20. század eleji kanadai Bridget Jones-ról.

S még egy negatívum, ami borzasztóan zavart: az állandó pletykálkodások. Teljesen felesleges még pár oldalon is tárgyalni, nem hogy egy külön (és rém hosszú) fejezetben, hogy X-nek hogyan ment tökre a házassága Y-nal. Ez a rész volt a mélypont, s gyakorlatilag ott tartottam, hogy fogom magam és átlapozom, mert a pletyik szereplőinek semmi köze a sztorihoz, tanulság a történetekben nincs és épp csak helyenként mulatságos.

De azért van valami, ami jó, értékes volt ebben a részben és pont a fentiek miatt nem hallgathatom el: a Mary Maria-szál ismerős érzést keltett bennem: régebben azt írtam, Anne nagy inspiráció nekem, s azt vettem észre, hogy a kevés szereplése ellenére még most is az. Ha olyan emberrel találkozom, aki bármilyen értelemben megnehezíti a napomat vagy azt, hogy elintézzek valamit, Anne jut eszembe, aki ahelyett, hogy leállt volna veszekedni vagy faképnél hagyta volna az illetőt, legnagyobb fegyverét, a mosolyát és a kedvességét vette elő, s nem utolsósorban próbált empatikus lenni: vajon mi állhat a másik ember zordsága, rossz kedve mögött?

"Az eszményi pár ezenközben az egész vonatút alatt egy szót sem váltottak, ami említésre méltó lett volna. Gilbertet persze lelke mélyéig felkavarja, hogy régi szerelmével találkozhat, ezért nem szól a feleségéhez. Anne tüsszentett. Megriadt, hogy talán meghűlt. Rémes is lenne az egész vacsora alatt Mrs. Andrew Dawson, született Christine Stuart szeme láttára - jobban mondva füle hallatára szipogni. Egy ponton égni kezdett az ajka; talán valóban megfázott. Vajon Júlia tüsszögött-e valaha is? Milyen lenne Portia felfagyással! Csuklott-e Szép Heléna? Vagy volt-e tyúkszeme Kleopátrának?"

[323. old. 1997-es kiadás]

Az én Kiskanizsám (2010)

Szerző:  Lukács Ibolya
Kategória: memoár / helytörténet

Történet: Gyerekkori visszaemlékezések, sportolók és művészek, rétes és káposzta, népszokások és -hagyományok mentén körvonalazódik Kiskanizsa múltja és jelene.

Honnan és miért: személyesen a szerzőtől. :)

Tetszett-e: Azt hiszem, Fekete Pista bácsinál már említettem, mindig nagy örömet okoz, amikor régi magyar paraszti szokásokról, mindennapokról olvashatok, épp ezért az "Ünnepeim" c. fejezet igazán gyönyörűséges volt a számomra, de a többi részből is sok érdekességet megtudtam Kiskanizsáról. A friss tapasztalatok egyenesági következménye, hogy jelen pillanatban karácsonyi hangulatban és nagyon éhes állapotban leledzem, de az is biztos, hogy ezentúl nem csak úgy tekintek majd Kiskanizsára, mint "egy borzasztóan hosszú utca". Igazából jó lenne egy picit Kiskanizsa részévé válni, hogy jobban értsem ezt a varázslatos, de az ottlakók számára minden bizonnyal teljesen hétköznapi titkot... Ehhez azonban, azt hiszem, sáskának kellett volna születnem...

"Az egy dolog - sokaknak nem is kicsi, hanem nagyon fájó -, hogy a tavaszi virágpompába öltözött Fő utat búcsúztathatjuk, de nem vigasztalja az esztétikum, romantika iránt fogékony lokálpatriótát a rögvest arcba kapott replika: lesz helyette másik, azonnal pótoltuk, öregek voltak, baleset, meg állandóan hömpölygő tavaszi szemét, miegymás, szóval racionális magyarázat-halmaz.

Csak azt feledném, azt a... az igazi rózsaszín álmot ott, a Fő úti fasorban. Nem érdekel, hogy majd egyszer megint szép lesz. Ki tudja, mire van még időm. Nekem már ma tartsák fenn a fejlődést. Jót akarok és szépet, újat is, de a visszahozhatatlant ne vegyék el tőlem."

[124. old. 2010-es kiadás]

Anne férjhez megy (1917)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: A cím alapján senkit sem fog hókon vágni a hír, hogy e kötetben Anne férjhez megy. Ugyanakkor szót érdemel, hogy a magyar címadás nem éppen szerencsés, hisz a történet egésze nem a mennyegző, hanem Anne és Gilbert első közös otthona és új barátai körül forog.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: csudajó kis rész volt, s az olvasottak olyan értelemben felülírják az előző részhez költött véleményezésemet, hogy a 4. könyvet ezentúl csak egy meglehetősen terjedelmes fillerként vagyok hajlandó elfogadni, viszont ugyanezzel a magabiztossággal nyugtázom azt is, hogy a maga nemében réspótló, s ezáltal szükséges epizód az Anne-sorozatban.

De most akkor az új könyvről pár mondatot: az avonlea-i kezdés rögtön kárpótolt minden korábbi sérelmemért, és még azt a tényt is elfogadhatóvá tette, hogy Anne búcsút intett a Zöldmanzárdos háznak. A méltó búcsúnak hála sikerült az Álomházat is maximálisan megszeretni - legalább olyan fantasztikus érzés lehet a tengerparton élni, mint Prince Edward szigetén. Kicsit fáj a szívem, hogy megint tovább kell állni, de remélhetőleg a leendő Anne-fészek is legalább ennyire szerethető lesz.

Ezúttal kevesebb, de annál érdekesebb karakterek bukkantak fel, ennél fogva nekem jóval letisztultabb az egész könyv, s csak most kezdem igazán érezni, mennyire jó emberismerő is volt Montgomery. További pozitívum, hogy bár az események kimenetele változatlanul jó érzékkel előre megjósolható, akadt azért mesteri csavar, nem is egy (épp kettő, de azok tényleg olyanok voltak, hogy megértem pislogni a csodálkozástól).

"Az alkonyat csendje szállt a kis kertre. A távolból a tenger partra loccsanó hullámainak monoton zenéje szállt. A jegenyék közt játszó esti szél mintha valami szomorú, kísérteties, ősi verset - régmúlt emlékek összetört álmait - susogta volna. A nyugati égbolt háttere előtt egy fiatal rezgő nyárfa karcsú alakja magasodott; a fa minden levele, ága a maga sötét, tüneményes szépségében vált el a halványsárga, smaragdzöld és leheletrózsaszín alkonypírtól.

- Hát nem gyönyörű? - kérdezte Owen Ford olyan hangon, mint aki lezárta a témát.

- Olyannyira az, hogy már fáj - mondta Anne halkan. A tökéletesség mindig szenvedést okozott; emlékszem, gyermekkoromban ezt "fura fájdalomnak" hívtam. Miért van az, hogy ezt a kínt sosem tudjuk a tökéletestől elválasztani? Ez talán a véglegesség fájdalma... amikor ráébredünk, hogy mögötte már nincs más, mint elkorcsosulás?

- Lehet - felelte Owen Ford álmodozva -, hogy a bennünk bebörtönzött végtelen szólongatja a tökéletességben testet öltött ikertestvérét."

[Anne és Owen; 201. old. 1996-os kiadás]

Anne új vizekre evez (1936)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Mindenki kedvenc vöröshajú locsifecsije tanulmányai bfejeztével a summerside-i iskola igazgatónőjeként kezd ténykedni, ám rövidesen a napnál is világosabb lesz, hogy a tanulóknál még a kisváros lakói is nagyobb gyámolításra szorulnak - főleg ami a szerelmi, családi és társaságbéli afférokat illeti.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: ez most hosszú lesz, vegyesek az érzéseim. 

Egyfelől még mindig adott az örök Anne-kritikám (ami az előző részekre is vontakozik, de csak mostanra bírtam megfogalmazni): minden probléma és konfliktus valami csodálatosan véletlen egybeeséssel oldódik meg, és ezért mindegyik "mini-arc" olyan kurtán-furán fejeződik be. (ld. az Elizabeth-szál: ahhoz képest, hogy mekkora, az egész könyvön átívelő körítése volt, úgy csapta el az epilógusát az írónő, mintha már nem lett volna hozzá türelme. Így nem derül ki semmi Elizabeth apjának motivációjáról vagy az elmúlt 10 évéről). 

Másfelől rém fura egy olyan darabot a sorozatból a kezemben tartani, ami több, mint 100 oldalon keresztül csak tessék-lássék módon említi mindazt, amit eddig megszerettem ebben a Montgomery-világban, és amihez elkezdtem kötődni az elmúlt hetekben: hiányzott Avonlea és a Zöldmanzárdos-ház, és hiányzott Marilla, Diana, az ikrek, a régi egyetemi társak, de még Gilbert is. Valahol  úgy gondolom, jogos a váltás, hisz a való élet is így működik: életciklusok, helyek és emberek jönnek, majd mennek (vagy legalábbis diszkréten háttérbe húzodnak), hogy újaknak adják át a helyüket - mégis minden józan belátás ellenére határozottan olyan érzésem volt eleinte, mint amikor a Scrubs utolsó szezonjában a régi csapatot az új rezidensek váltották fel: ismerős, amit látok, de nem ugyanaz, mint régen volt - még a néhány átfedés, közös pont (szereplő) ellenére sem.

Közben most tűnt csak fel, hogy ez a rész utólag, kb. 20 évvel később lett beillesztve a sorozat történetének kronológiailag releváns két kötete közé. Ennek tudatában megint izgatott kíváncsiság fog el, hogy vajon érezni fogok-e ebből az utólagosságból bármit is a soron következő részben; ill. jó táptalaj az olyan filozofálgatásoknak, hogy vajon két évtizeddel később már másként tekintett-e az avonlea-i figurákra az írónő, s ezért szorultak ki kissé a meséből, vagy csak szimplán új és számára érdekesebb karaktereknek akart teret biztosítani?

A harmadik gondom nagyon röviden: túlságosan sok a szereplő, nehezen tartok velük lépést, ráadásul a 2-3., alapvetően egy kaptafára épülő szerelmi konfliktus után nehéz komolyan venni a többit, már csak azért is, mert (ld. 1. pont), úgyis minden happy enddel végződik. 

Ezek ellenére, bármily meglepő, nem okozott csalódást a mű, igaz, az előző kötet hatására feltámadt lelkesedésem kissé megtört, viszont a kíváncsiságom ugyanúgy megmaradt. Montgomery gyönyörűen tud sziporkázni, s a sok-sok csodabogár és mini-sztori közt akadtak olyanok, akik és amik igazán élevezetesek voltak (pl. Katherine, Nora, Miss Minerva Tomgallon).

"A térképet még nem fejeztük be. Nap mint nap eszünkbe jut még valami, ami okvetlenül rá kell vezetnünk. Tegnap este megtaláltuk a Hóboszorka házát, és egy virágzó vadcseresznyefákkal beültetett hármas dombot rajzoltunk mögé. (Erről jut eszembe, Gilbert, hogy az álomházunk közelében vadcseresznyefák is lesznek!) Persze a Holnapot sem hagytuk le a térképről, pontosan Mától keletre és Tegnaptól nyugatra esik, és Tündérországban egyébként is temérdek idő van: tavasz-idő, hosszú-idő, rövid-idő, újhold-idő, jóéjszakát-idő, következő-idő, csak utolsó-idő nincs, mert Tündérországban az szomorúan hangzana; viszont van öreg-idő, fiatal-idő, mert a kettő nem lehet meg egymás nélkül, és hegy-idő, mert az olyan izgalmasan hangzik, és éjszakai-idő meg nappali-idő, csak lefekvés-idő és iskola-idő nincs; van karácsony-idő is, de nincs egyetlen-idő, mert annak is vigasztalan a hangzása, elveszett idő azonban van, mert milyen jó is rálelni! Van néha-idő, jó-idő, gyors-idő, lassú-idő, félpuszi-idő, hazamenés-idő és időtlen-idő, ami talán az egyik legszebb szó a világon. És mindenhol helyes kis piros nyilak mutatnak a különféle "idők" felé. Tudom, hogy Rebecca Dew gyerekesnek gondol, de kérlek, Gilbert, ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk... hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

[Anne; 95-6. old. 1995-ös kiadás]