Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (2011)

Szerző: Ransom Riggs

Kategória: fantasy

Történet: Ez az, amit nem lehet pár sorban összegezni. Mindenesetre: napjaink átlagos(-nak tűnő) kamasza, a 16 éves Jacob és egy 1940-ben rekedt árvaház kis lakóinak üresrémekkel, lidércekkel és nácikkal vívott harcát meséli el a vélhetően később több kötetessé duzzadó sztori.

Honnan és miért: Valahogy mindig beleszaladtam ebbe a könyvbe neten, majd amikor megláttam, hogy a Libriben félárón árulják, lecsaptam rá.

Tetszett-e: Igen. Miért is? Mert amióta véget ért a Harry Potter-sorozat, ha nem is állandóan és elszántan keresve, de reméltem, hogy egyszer csak belefutok valami hasonlóba. És ez a történet - annyi "csalódás" után, ld. Percy Jackson vagy Artemis Fowl, pontosan ezt nyújtotta nekem. Fél-fantasy, egy félig-meddig átlagos, de különleges főszereplővel, jófej dirivel és varázslatos képességű barátokkal.
 Ugyanakkor nagy bajban is vagyok ezzel a könyvvel. Nem a regénnyel, nem a sztorival, hanem azzal a majd' 400 oldalnyi papírköteggel, amit a kezemben tartok.
Tudvalevő, hogy az írás ebben az esetben szorosan összefonódik a képi anyaggal, azokkal a régi-régi, összebolházott fotókkal. Egész pontosan ezek közé kanyarította a szerző a cselekményt, amit sokan kifogásolhatónak tartanak, én egyelőre egy izgalmas alkotói folyamatot látok belőle - de elkanyarodtam. Szóval mi a helyzet akkor, ha a fotók elengedhetetlenek ebből a könyvből, engem viszont kiborítanak?
Mert félelmesek a maguk - olykor -tudom- manipulált módján... Riggs bemutat egy csomó jófej karaktert, én mégsem tudom szeretni szegény különleges gyerekeket, mert a hozzájuk kapcsolt fotók egyszerűen hátborzongatóak. Alig van 1-2 kép, amitől nem futkos a hideg a hátamon... És akkor ezek még csak a gyerekek! A pupilla nélküli lidércportrékról, a sötétben csillogó, "te jó ég, ez engem néz" szemekről és a megörökített háborús miliőről még nem is beszéltünk...

"Átsodródtunk az ajtónyíláson a teljes sötétségbe. Egy ideig csak lebegtünk a vízben, egymásnak adogatva a levegőző csövet. Más nem hallatszott, mint lélegzetvételeink bugyborékolása és sejtelmes dobbanások a hajó legmélyéből, ahogy a törött hajótest darabjait ütögette az áramlat. Ha becsuktam volna a szemem, akkor sem lett volna sötétebb. Mintha asztronauták lettünk volna egy csillagtalan mindenségben.

Ám ekkor megdöbbentő és fenséges dolog történt - egyenként előbukkantak a csillagok, egy-egy zöld felvillanás itt is - ott is a sötétben. Azt hittem, hallucinálok. Aztán egyre több gyulladt ki, azután még több, amíg végre egész csillagkép kavargott köröttünk, mint milliónyi ragyogó csillag, megvilágították testünket, tükröződtek maszkjainkon. Emma kinyújtotta a kezét, gyors csuklómozdulatot tett, de a helyett, hogy tűzgömb keletkezett volna a kezén, szikrázó kék fényben ragyogott a keze. A zöld csillagok összeolvadtak körülötte, villódzva és kavarogva, visszhangozva a mozdulatait, mint valami halraj, és ekkor jöttem rá, hogy valójában az is.

Úgy megbűvölt  a látvány, hogy elvesztettem az időérzékem. Az ott töltött idő óráknak tetszett, bár valószínűleg csak percekig tartott. Akkor éreztem, hogy Emma megbök, és visszaúsztunk az ajtón át, fel a létrán, és amikor a felszínre értünk, amit először megpillantottam, az a Tejút nagy és merész sávja volt az égboltra festve, és megértettem, hogy a halak meg a csillagok teljes rendszert alkotnak, egybevágó részei valami ősi és rejtélyes egésznek."

[238-9. old.; 2011-es kiadás]

Egyébiránt ez az egyetlen kedvenc képem, meg a szmokingos Horace-é, talán..