A titkos kert (1911)

Szerző: F. H. Burnett (1849-1924)

Kategória: ifjúsági

Történet: Két beteg, (fél-)árva gyermek testi-lelki gyógyulásra lel egy végzetes titkot rejtő kertben.

Tetszett-e: Kicsit lassan haladtam vele, de ez semmi negatívumot nem jelent, már ami a regény tartalmát illeti, max. annyit, hogy egy hangyányit száraz volt. Ugyanakkor nagyon szép és igaz gondolatok vannak benne, a szerző jól, és rendkívül logikusan, átgondoltan szövi az eseményeket. Szerintem nincs ember a Földön, akiben az olvasás után ne ébredne fel egy mini-Bálint gazda, vagy ha az nem is, akkor legalább ne fontolná meg alaposan, milyen sok ereje is van a hitnek és annak, ahogy a világról, magunkról gondolkodunk. Nekem roppant tanulságos, megerősítő volt.

"Amióta világ a világ, minden kornak megvan a maga csodálatos fölfedezése. A múlt században több és meglepőbb dolgot fedeztek föl, mint a megelőző századok bármelyikében. Az elkövetkező században pedig még ennél is bámulatba ejtőbb eredményeket fognak nyilvánosságra hozni. Az emberek először alig akarják elhinni, hogy valami különös, új dolog megvalósítható, azután reménykedni kezdenek, hogy talán mégis elérhető, majd miután létrejött, a világ nem győz csodálkozni rajta, hogy miért nem hozták létre már évszázadokkal ezelőtt.

Az új dolgok egyike, amikre az emberek a múlt században kezdtek rájönni, az, hogy a gondolatok - a puszta gondolatok - olyan hatalmas erőforrások, mint az áramtermelő telepek. Javára válhat az embernek, akár a napfény, vagy ártalmára lehet, akár a méreg. Ne engedjük, hogy szomorú vagy rossz gondolatok befészkelődjenek az agyunkba, mert ez van olyan veszedelmes, mintha megengednénk, hogy a vörheny kórokozó csírái bejussanak a szervezetünkbe. És ha már bejutottak, és mi hagyjuk, hogy ott is maradjanak, akkor esetleg életünk végéig sem szabadulunk meg tőlük."

[252. old. 1997-es kiadás]

Anne családja körében (1939)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)

Kategória: ifjúsági

Történet: Anne kalandjai folytatódnak, de a főszerep immár sokkal inkább a Blythe csemetéké.

Tetszett-e: ismét egy jóval későbbről betoldott darab és talán emiatt nem is tudom, hogy álljak vele.nem is tudom. Mivel a sorozat egészétől nem tudom függetleníteni, ezért kedves a szívemnek, de igazából, ha rangsorolni kellene a köteteket, talán ez kerülne a legvégére. Sajnáltam, hogy Anne és Gilbert ennyire háttérbe szorul - jó-jó, a gyerekek is cukik (bár néha őrjítő, hogy ugyanazokat a bakikat követik el és mindegyik balszerencsés esetnél gyakorlatilag ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlanak az események), de hát én arra lettem volna kíváncsi, hogy Anne hogyan boldogul 6 kölök főállású anyjaként. Sajnos úgy látszik, abban a korban mindenki nagyon toppon volt az élet dolgaiban, mert Anne - a sarjak és Susanne szemszögéből - maga a megtestesült tökély, pedig szívesebben olvastam volna egy 20. század eleji kanadai Bridget Jones-ról.

S még egy negatívum, ami borzasztóan zavart: az állandó pletykálkodások. Teljesen felesleges még pár oldalon is tárgyalni, nem hogy egy külön (és rém hosszú) fejezetben, hogy X-nek hogyan ment tökre a házassága Y-nal. Ez a rész volt a mélypont, s gyakorlatilag ott tartottam, hogy fogom magam és átlapozom, mert a pletyik szereplőinek semmi köze a sztorihoz, tanulság a történetekben nincs és épp csak helyenként mulatságos.

De azért van valami, ami jó, értékes volt ebben a részben és pont a fentiek miatt nem hallgathatom el: a Mary Maria-szál ismerős érzést keltett bennem: régebben azt írtam, Anne nagy inspiráció nekem, s azt vettem észre, hogy a kevés szereplése ellenére még most is az. Ha olyan emberrel találkozom, aki bármilyen értelemben megnehezíti a napomat vagy azt, hogy elintézzek valamit, Anne jut eszembe, aki ahelyett, hogy leállt volna veszekedni vagy faképnél hagyta volna az illetőt, legnagyobb fegyverét, a mosolyát és a kedvességét vette elő, s nem utolsósorban próbált empatikus lenni: vajon mi állhat a másik ember zordsága, rossz kedve mögött?

"Az eszményi pár ezenközben az egész vonatút alatt egy szót sem váltottak, ami említésre méltó lett volna. Gilbertet persze lelke mélyéig felkavarja, hogy régi szerelmével találkozhat, ezért nem szól a feleségéhez. Anne tüsszentett. Megriadt, hogy talán meghűlt. Rémes is lenne az egész vacsora alatt Mrs. Andrew Dawson, született Christine Stuart szeme láttára - jobban mondva füle hallatára szipogni. Egy ponton égni kezdett az ajka; talán valóban megfázott. Vajon Júlia tüsszögött-e valaha is? Milyen lenne Portia felfagyással! Csuklott-e Szép Heléna? Vagy volt-e tyúkszeme Kleopátrának?"

[323. old. 1997-es kiadás]

Az én Kiskanizsám (2010)

Szerző:  Lukács Ibolya
Kategória: memoár / helytörténet

Történet: Gyerekkori visszaemlékezések, sportolók és művészek, rétes és káposzta, népszokások és -hagyományok mentén körvonalazódik Kiskanizsa múltja és jelene.

Honnan és miért: személyesen a szerzőtől. :)

Tetszett-e: Azt hiszem, Fekete Pista bácsinál már említettem, mindig nagy örömet okoz, amikor régi magyar paraszti szokásokról, mindennapokról olvashatok, épp ezért az "Ünnepeim" c. fejezet igazán gyönyörűséges volt a számomra, de a többi részből is sok érdekességet megtudtam Kiskanizsáról. A friss tapasztalatok egyenesági következménye, hogy jelen pillanatban karácsonyi hangulatban és nagyon éhes állapotban leledzem, de az is biztos, hogy ezentúl nem csak úgy tekintek majd Kiskanizsára, mint "egy borzasztóan hosszú utca". Igazából jó lenne egy picit Kiskanizsa részévé válni, hogy jobban értsem ezt a varázslatos, de az ottlakók számára minden bizonnyal teljesen hétköznapi titkot... Ehhez azonban, azt hiszem, sáskának kellett volna születnem...

"Az egy dolog - sokaknak nem is kicsi, hanem nagyon fájó -, hogy a tavaszi virágpompába öltözött Fő utat búcsúztathatjuk, de nem vigasztalja az esztétikum, romantika iránt fogékony lokálpatriótát a rögvest arcba kapott replika: lesz helyette másik, azonnal pótoltuk, öregek voltak, baleset, meg állandóan hömpölygő tavaszi szemét, miegymás, szóval racionális magyarázat-halmaz.

Csak azt feledném, azt a... az igazi rózsaszín álmot ott, a Fő úti fasorban. Nem érdekel, hogy majd egyszer megint szép lesz. Ki tudja, mire van még időm. Nekem már ma tartsák fenn a fejlődést. Jót akarok és szépet, újat is, de a visszahozhatatlant ne vegyék el tőlem."

[124. old. 2010-es kiadás]

Anne férjhez megy (1917)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: A cím alapján senkit sem fog hókon vágni a hír, hogy e kötetben Anne férjhez megy. Ugyanakkor szót érdemel, hogy a magyar címadás nem éppen szerencsés, hisz a történet egésze nem a mennyegző, hanem Anne és Gilbert első közös otthona és új barátai körül forog.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: csudajó kis rész volt, s az olvasottak olyan értelemben felülírják az előző részhez költött véleményezésemet, hogy a 4. könyvet ezentúl csak egy meglehetősen terjedelmes fillerként vagyok hajlandó elfogadni, viszont ugyanezzel a magabiztossággal nyugtázom azt is, hogy a maga nemében réspótló, s ezáltal szükséges epizód az Anne-sorozatban.

De most akkor az új könyvről pár mondatot: az avonlea-i kezdés rögtön kárpótolt minden korábbi sérelmemért, és még azt a tényt is elfogadhatóvá tette, hogy Anne búcsút intett a Zöldmanzárdos háznak. A méltó búcsúnak hála sikerült az Álomházat is maximálisan megszeretni - legalább olyan fantasztikus érzés lehet a tengerparton élni, mint Prince Edward szigetén. Kicsit fáj a szívem, hogy megint tovább kell állni, de remélhetőleg a leendő Anne-fészek is legalább ennyire szerethető lesz.

Ezúttal kevesebb, de annál érdekesebb karakterek bukkantak fel, ennél fogva nekem jóval letisztultabb az egész könyv, s csak most kezdem igazán érezni, mennyire jó emberismerő is volt Montgomery. További pozitívum, hogy bár az események kimenetele változatlanul jó érzékkel előre megjósolható, akadt azért mesteri csavar, nem is egy (épp kettő, de azok tényleg olyanok voltak, hogy megértem pislogni a csodálkozástól).

"Az alkonyat csendje szállt a kis kertre. A távolból a tenger partra loccsanó hullámainak monoton zenéje szállt. A jegenyék közt játszó esti szél mintha valami szomorú, kísérteties, ősi verset - régmúlt emlékek összetört álmait - susogta volna. A nyugati égbolt háttere előtt egy fiatal rezgő nyárfa karcsú alakja magasodott; a fa minden levele, ága a maga sötét, tüneményes szépségében vált el a halványsárga, smaragdzöld és leheletrózsaszín alkonypírtól.

- Hát nem gyönyörű? - kérdezte Owen Ford olyan hangon, mint aki lezárta a témát.

- Olyannyira az, hogy már fáj - mondta Anne halkan. A tökéletesség mindig szenvedést okozott; emlékszem, gyermekkoromban ezt "fura fájdalomnak" hívtam. Miért van az, hogy ezt a kínt sosem tudjuk a tökéletestől elválasztani? Ez talán a véglegesség fájdalma... amikor ráébredünk, hogy mögötte már nincs más, mint elkorcsosulás?

- Lehet - felelte Owen Ford álmodozva -, hogy a bennünk bebörtönzött végtelen szólongatja a tökéletességben testet öltött ikertestvérét."

[Anne és Owen; 201. old. 1996-os kiadás]

Anne új vizekre evez (1936)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági

Történet: Mindenki kedvenc vöröshajú locsifecsije tanulmányai bfejeztével a summerside-i iskola igazgatónőjeként kezd ténykedni, ám rövidesen a napnál is világosabb lesz, hogy a tanulóknál még a kisváros lakói is nagyobb gyámolításra szorulnak - főleg ami a szerelmi, családi és társaságbéli afférokat illeti.

Honnan és miért: ld. előző poszt fejtegetéseit.

Tetszett-e: ez most hosszú lesz, vegyesek az érzéseim. 

Egyfelől még mindig adott az örök Anne-kritikám (ami az előző részekre is vontakozik, de csak mostanra bírtam megfogalmazni): minden probléma és konfliktus valami csodálatosan véletlen egybeeséssel oldódik meg, és ezért mindegyik "mini-arc" olyan kurtán-furán fejeződik be. (ld. az Elizabeth-szál: ahhoz képest, hogy mekkora, az egész könyvön átívelő körítése volt, úgy csapta el az epilógusát az írónő, mintha már nem lett volna hozzá türelme. Így nem derül ki semmi Elizabeth apjának motivációjáról vagy az elmúlt 10 évéről). 

Másfelől rém fura egy olyan darabot a sorozatból a kezemben tartani, ami több, mint 100 oldalon keresztül csak tessék-lássék módon említi mindazt, amit eddig megszerettem ebben a Montgomery-világban, és amihez elkezdtem kötődni az elmúlt hetekben: hiányzott Avonlea és a Zöldmanzárdos-ház, és hiányzott Marilla, Diana, az ikrek, a régi egyetemi társak, de még Gilbert is. Valahol  úgy gondolom, jogos a váltás, hisz a való élet is így működik: életciklusok, helyek és emberek jönnek, majd mennek (vagy legalábbis diszkréten háttérbe húzodnak), hogy újaknak adják át a helyüket - mégis minden józan belátás ellenére határozottan olyan érzésem volt eleinte, mint amikor a Scrubs utolsó szezonjában a régi csapatot az új rezidensek váltották fel: ismerős, amit látok, de nem ugyanaz, mint régen volt - még a néhány átfedés, közös pont (szereplő) ellenére sem.

Közben most tűnt csak fel, hogy ez a rész utólag, kb. 20 évvel később lett beillesztve a sorozat történetének kronológiailag releváns két kötete közé. Ennek tudatában megint izgatott kíváncsiság fog el, hogy vajon érezni fogok-e ebből az utólagosságból bármit is a soron következő részben; ill. jó táptalaj az olyan filozofálgatásoknak, hogy vajon két évtizeddel később már másként tekintett-e az avonlea-i figurákra az írónő, s ezért szorultak ki kissé a meséből, vagy csak szimplán új és számára érdekesebb karaktereknek akart teret biztosítani?

A harmadik gondom nagyon röviden: túlságosan sok a szereplő, nehezen tartok velük lépést, ráadásul a 2-3., alapvetően egy kaptafára épülő szerelmi konfliktus után nehéz komolyan venni a többit, már csak azért is, mert (ld. 1. pont), úgyis minden happy enddel végződik. 

Ezek ellenére, bármily meglepő, nem okozott csalódást a mű, igaz, az előző kötet hatására feltámadt lelkesedésem kissé megtört, viszont a kíváncsiságom ugyanúgy megmaradt. Montgomery gyönyörűen tud sziporkázni, s a sok-sok csodabogár és mini-sztori közt akadtak olyanok, akik és amik igazán élevezetesek voltak (pl. Katherine, Nora, Miss Minerva Tomgallon).

"A térképet még nem fejeztük be. Nap mint nap eszünkbe jut még valami, ami okvetlenül rá kell vezetnünk. Tegnap este megtaláltuk a Hóboszorka házát, és egy virágzó vadcseresznyefákkal beültetett hármas dombot rajzoltunk mögé. (Erről jut eszembe, Gilbert, hogy az álomházunk közelében vadcseresznyefák is lesznek!) Persze a Holnapot sem hagytuk le a térképről, pontosan Mától keletre és Tegnaptól nyugatra esik, és Tündérországban egyébként is temérdek idő van: tavasz-idő, hosszú-idő, rövid-idő, újhold-idő, jóéjszakát-idő, következő-idő, csak utolsó-idő nincs, mert Tündérországban az szomorúan hangzana; viszont van öreg-idő, fiatal-idő, mert a kettő nem lehet meg egymás nélkül, és hegy-idő, mert az olyan izgalmasan hangzik, és éjszakai-idő meg nappali-idő, csak lefekvés-idő és iskola-idő nincs; van karácsony-idő is, de nincs egyetlen-idő, mert annak is vigasztalan a hangzása, elveszett idő azonban van, mert milyen jó is rálelni! Van néha-idő, jó-idő, gyors-idő, lassú-idő, félpuszi-idő, hazamenés-idő és időtlen-idő, ami talán az egyik legszebb szó a világon. És mindenhol helyes kis piros nyilak mutatnak a különféle "idők" felé. Tudom, hogy Rebecca Dew gyerekesnek gondol, de kérlek, Gilbert, ne hagyd, hogy valaha is megöregedjünk és bölcsek legyünk... hogy Tündérországhoz képest öregek és buták legyünk!"

[Anne; 95-6. old. 1995-ös kiadás]