Best. reunion. ever.

Meghökkentő mesék 1. (1986)

Szerző: Roald Dahl (1916-1990)
Kategória: elbeszélések, novellák
Honnan és miért: még mindig arra a fura borzongásra vágyom, amiről A holtsávnál meséltem.
Tetszett-e: a Szuperpempőben összegyűjtött novellákhoz képest (s leszámítva azt a pár darabot, amelyik mindkét kötetben megtalálható) ezek az írások kevésbé groteszkek. Így a bennük taglalt esetek egyszerre meghökkentőek, de ugyanakkor nagyon is hétköznapiak. A Galoppos Foxley, A hangfogó és az Isteni Bosszú Rt. címűek viszont mindenképp kiemelkedőek.

"A kattogás mögött ugyan valamiféle fojtott távoli zúgás is hallatszott, ami magának a gépnek a hangja volt, de más semmi. Ahogy hallgatózott, fura érzések hatották át - mintha fülei egyre távolabb nyúlnának a fejétől, és már csak egy-egy merev drót vagy inkább csápszerű szár kötné őket helyükhöz, s ezek egyre mélyebbre hatolnának egy tiltott világ testébe, a veszélyekkel teli hangon túli régióba, ahol fül még sohasem járt, és nincs is semmiféle keresnivalója.

A vékony mutató csigalassúsággal mászott a számlap előtt; Klausner hirtelen sikoltást hallott, félelmes, fülsiketítő sikoltást; fölugrott és rémülten megkapaszkodott az asztal szélében. Körbehordozta tekintetét, mintha azt akarná látni, hogy kitől származott a sikoly. De senki sem volt körülötte, kivéve a szomszédasszonyt a túlsó kertben, ő pedig semmiképpen sem sikolthatott. Mélyen lehajolva sárga rózsaszálakat metszett le tövükről, majd sorba a kosárba helyezte őket.

S ekkor újra fölhangzott a sikoly - a hátborzongató, nem emberi torokból kiszakadt, éles és rövid, fagyos és tiszta sikoltás. Magának a hangnak fura, csaknem fémes csengése volt, amilyet azelőtt sohasem hallott. Ösztönösen körülnézett, mintha meg akarná állapítani a sikoly forrását. Egyetlen eleven lélek volt csupán a láthatáron: a szomszédasszony. Látta, ahogy a nő lehajol, ujjai közé vesz egy rózsafejet, s egy éles ollóval elmetszi a szárát; ekkor újra sikoltást hallott."

[A hangfogó; 124-5. old. 1994-es kiadás]

A Titanic pusztulása (1955)

Szerző: Walter Lord (1917-2002)
Kategória: történelmi dokumentumkönyv
Honnan és miért: egy barátnőmmel a közelgő Titanic-centenáriumról beszélgettünk, s arról, hogy régen valósággal rajongtam a témáért. Erre megemlítette, hogy van egy jó kis könyve a tragédiáról, amit aztán kölcsön is adott.
Tetszett-e: Olvasmányos, egyáltalán nem száraz. Van benne pár kép, továbbá kitekintést enged a baleset utóéletére, s különböző társadalmi hatásaira is. 

A konkrét tények és számadatok mellett azok a csip-csup apró információk a legizgalmasabbak, amelyek színesítik, árnyalják az ominózus éjszaka történetét. Csak egy példa a sok közül: az utasok olyannyira nem vették komolyan a veszélyt - még közvetlenül az ütközés után sem - hogy páran a jéghegyről leszakadó, s a fedélzet padlójára hulló öklömnyi darabokkal fociztak. 

Egy másik hátborzongató adalék: Morgan Robertson, amerikai szerző 1898-ban, tehát 14 évvel a Titanic katasztrófája előtt, Hiábavalóság címmel könyvet írt egy "elsüllyeszthetetlennek" vélt atlanti óriásgőzösről, amely "egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik és elpusztul". Ez is, csak úgy, mint a Titanic 3000 fő befogadására alkalmas, valamint itt sem állt rendelkezésre elegendő számú mentőcsónak.
Robertson hajója a Titan nevet viselte.

"Az embereket nemcsak maga a tragédia zaklatta fel, nemcsak az, hogy a katasztrófa nem volt feltétlenül elkerülhetetlen, hanem a sors játéka is. Ha a Titanic figyelmet szentel a hat jégjelentésnek azon a vasárnapon... Ha a jéghelyzet normális lett volna... Ha a tenger viharos, az éjszaka pedig holdfényes... Ha csak tizenöt másodperccel hamarabb veszik észre a jéghegyet... Ha más helyen éri a hajót a jégsarkantyú... Ha a vízzáró rekeszfalakat egy további fedélzet magasságában is megépítik... Ha lett volna elég mentőcsónak... Ha a Californian segítséget nyújt. Ha ebből a sok "ha"-ból csak egy is megtörténik, mindenki, vagy sokkal több ember életben marad azon az éjszakán. De valamennyi "ha" a Titanic ellen fordult, akárcsak valami görög tragédiában."

[157-8. old. 1983-as kiadás]

Bojtár

Tudom én, hogy minden kiskutya nagyszerű. De a legpompásabb fickó mindegyik közül az én Bojtám.

1996 nyarán találkoztam vele, kb. harmadikos lehetettem. Most pedig, pár nappal azelőtt, hogy végleg pontot teszek iskolai pályafutásomra, ő csendben, bár igazi magyar arisztokratához híven kicsit zsörtölődve megpihent.

Hosszú életénél már csak az a szeretet felfoghatatlanabb, amivel felém fordult. Kaphattam bármilyen rossz jegyet, követhettem el akármilyen hibát, érhetett bármilyen bánat, s lehettem akármilyen rossz, ő mindig ugyanazzal a kitörő örömmel várt, amikor beléptem kapun. Nem ítélkezett, nem szidott meg. S mondják, a kutyák nem tudnak mosolyogni, de miért emlékszem rá mégis úgy, mint aki állandóan nevetett?

16 év hosszú idő. Életem 2/3-ban velem volt. Mostantól pedig bennem él tovább.

A tűzpiros üveggömb (1962)

Szerző: Thury Zsuzsa (1901-1989)
Kategória: ifjúsági regény
Honnan és miért: a nagymamától, s mert csíkos.
Tetszett-e: Igen, bár van egy aprócska ellenvetésem: mivel az olvasó tisztában volt a múltbéli eseményekkel, nem kellett puzzle-t játszania, mint mondjuk az Álarcosbálnál, így nekem személy szerint hiányoztak a nagy rádöbbenések, felismerések. De amúgy klassz volt; Laji és Erzsi - mint zsák és a foltja, imádtam azt a köztük lévő cinkos összetartozást, amivel rendre gúnyt űztek a nyárspolgárokból.

"- Délután kirándultok? Nekem miért nem mondtad? Isteni lesz, úgy irigyellek. Szoktatok csókolózni?
Erzsi vállat vont, a regényes képzeletű Anna értelmezze tetszése szerint. Az ó- és új esztendő között kialudt a villany, e pillanatnyi senki földjén könnyű csók érte a homlokát - ez minden. Elhinné Anna? Nem, a többiek sem. És ha mégis, kinevetnék érte. Soknak egyre megy, utcán és villamoson, moziban és kapuk alatt, a csók elengedhetetlen tartozéka futó kapcsolatoknak is. Némelyik lány így meséli: >>Moziban voltunk, rengeteget röhögtünk,csókolóztunk<< - egy szuszra, egyazon hangsúllyal. Másra vágyódik ő, álmában és ébren, de arra nincs szó, az csupán gomolygó érzés és ködös látomás. Két ember valami csodálatos helyen, az ő haját és szoknyáját lebegteti a szél, fölöttük napsütés vagy talán csillagos ég vagy holdvilág, közel és távol senki... Félhomályos szép szobában tiktakol a falióra, különben csönd, benne elakad a lélegzet - így jön a boldogság, macskatalpakon."
[294. old. 1971-es kiadás]