2013. március 9., szombat

Szadako élni akar (1962)

Szerző: Karl Bruckner (1906-1982)
Kategória: ifjúsági
Történet: A hirosimai bombázást megelőző pár naptól egészen a szörnyűség utáni 10 évig követhetjük figyelemmel a Szaszaki család életét.
Honnan és miért: Februári pesti utam alkalmával végig portyáztam a Múzeum körúti antikváriumokat, a vadászat során három csíkos zsákmánnyal lettem gazdagabb - közülük ez az egyik.
Vélemény: A regény első felével - míg az atombomba, a "tüzes villám" be nem csap, nagyon lassan haladtam az olvasással. Ez nem feltétlen a regény hibája, de azon túl, hogy nem voltam különösebben olvasós kedvemben, nem könnyítette a helyzetet az sem, hogy eleinte olyan sok szálon fut egyszerre a cselekmény. Így relatíve sok időbe telt, mire le tudtam horgonyozni Szadakoéknál. A '45 utáni időszak viszont nagyon megkapó, gördülékeny, a befejezés pedig egyenesen elementáris. Döbbenten olvastam a regény utolsó lapján, hogy Szaszaki Szadako valóban élt, sőt, emlékművet is avattak neki a hirosimai Béke-parkban, nem is akármilyet (itt meg lehet lesni).
 
 
"A reggeli vizit véget ért. Owens és Ikeda kilépett a betegszobából. A folyosón Owens doktor megragadta Ikeda karját.
- Ez a kislány az elmúlt nyolc napon szinte szakadatlanul gyártotta a papírdarvakat. Ez nagy erőfeszítés neki. Azt hiszem, már vagy háromszáz ilyen daru függ az ágya felett,
- Pontosan négyszáztizennyolc - helyesbített Ikeda doktor. - Ma megszámoltam. Tíz nap múlva Szadako elkészül az ezredik madárral. És akkor meggyógyul.
Owens kérdő tekintettel méregette kollégáját.
- Komolyan gondolja? Ez az ön honfitársainak babonás hite. Semmi egyéb.
- Ön ezt babonának nevezi. Én meg azt mondom, hogy ez az ember hite önmaga erejében."
[241. old. 1967-es kiadás]

2013. március 1., péntek

Üdv újra!

Nagyon régen nem írtam, ennek egy örömteli és több örömtelen oka volt. Előbbi, hogy hál' Istennek sikerült munkát találnom, ami azon túl, hogy munka, egyben rengeteg új élmény, ember, kapcsolat és feladat, effektíve kevesebb az alkalmam, időm és energiám az olvasásra. 
Az örömtelen okok közé tartozik sok más mellett, hogy megpurcant a laptopom a nyár elején, így hiába is olvastam, nem tudtam nyomát hagyni a blogon a dolognak. Nem mintha sok blogolnivaló akadt volna az elmúlt hónapokban, mert sajnos az olvasási kedvem, lelkesedésem is megzuhant kicsit.
De azért így is van miről mesélni, szóval álljon itt most egy lista és egy-egy gondolat, melyet a blogból kimaradt könyveknek szentelek, mert megérdemlik.

 

2012. augusztus 7., kedd

A titkos kert (1911)

Szerző: F. H. Burnett (1849-1924)
Kategória: ifjúsági
Történet: Két beteg, (fél-)árva gyermek testi-lelki gyógyulásra lel egy végzetes titkot rejtő kertben.
Tetszett-e: Kicsit lassan haladtam vele, de ez semmi negatívumot nem jelent, már ami a regény tartalmát illeti, max. annyit, hogy egy hangyányit száraz volt. Ugyanakkor nagyon szép és igaz gondolatok vannak benne, a szerző jól, és rendkívül logikusan, átgondoltan szövi az eseményeket. Szerintem nincs ember a Földön, akiben az olvasás után ne ébredne fel egy mini-Bálint gazda, vagy ha az nem is, akkor legalább ne fontolná meg alaposan, milyen sok ereje is van a hitnek és annak, ahogy a világról, magunkról gondolkodunk. Nekem roppant tanulságos, megerősítő volt.

"Amióta világ a világ, minden kornak megvan a maga csodálatos fölfedezése. A múlt században több és meglepőbb dolgot fedeztek föl, mint a megelőző századok bármelyikében. Az elkövetkező században pedig még ennél is bámulatba ejtőbb eredményeket fognak nyilvánosságra hozni. Az emberek először alig akarják elhinni, hogy valami különös, új dolog megvalósítható, azután reménykedni kezdenek, hogy talán mégis elérhető, majd miután létrejött, a világ nem győz csodálkozni rajta, hogy miért nem hozták létre már évszázadokkal ezelőtt.
Az új dolgok egyike, amikre az emberek a múlt században kezdtek rájönni, az, hogy a gondolatok - a puszta gondolatok - olyan hatalmas erőforrások, mint az áramtermelő telepek. Javára válhat az embernek, akár a napfény, vagy ártalmára lehet, akár a méreg. Ne engedjük, hogy szomorú vagy rossz gondolatok befészkelődjenek az agyunkba, mert ez van olyan veszedelmes, mintha megengednénk, hogy a vörheny kórokozó csírái bejussanak a szervezetünkbe. És ha már bejutottak, és mi hagyjuk, hogy ott is maradjanak, akkor esetleg életünk végéig sem szabadulunk meg tőlük."
[252. old. 1997-es kiadás]

2012. június 28., csütörtök

Anne családja körében (1939)

Szerző:  Lucy Maud Montgomery (1874-1942)
Kategória: ifjúsági
Történet: Anne kalandjai folytatódnak, de a főszerep immár sokkal inkább a Blythe csemetéké.
Tetszett-e: ismét egy jóval későbbről betoldott darab és talán emiatt nem is tudom, hogy álljak vele.nem is tudom. Mivel a sorozat egészétől nem tudom függetleníteni, ezért kedves a szívemnek, de igazából, ha rangsorolni kellene a köteteket, talán ez kerülne a legvégére. Sajnáltam, hogy Anne és Gilbert ennyire háttérbe szorul - jó-jó, a gyerekek is cukik (bár néha őrjítő, hogy ugyanazokat a bakikat követik el és mindegyik balszerencsés esetnél gyakorlatilag ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlanak az események), de hát én arra lettem volna kíváncsi, hogy Anne hogyan boldogul 6 kölök főállású anyjaként. Sajnos úgy látszik, abban a korban mindenki nagyon toppon volt az élet dolgaiban, mert Anne - a sarjak és Susanne szemszögéből - maga a megtestesült tökély, pedig szívesebben olvastam volna egy 20. század eleji kanadai Bridget Jones-ról.
S még egy negatívum, ami borzasztóan zavart: az állandó pletykálkodások. Teljesen felesleges még pár oldalon is tárgyalni, nem hogy egy külön (és rém hosszú) fejezetben, hogy X-nek hogyan ment tökre a házassága Y-nal. Ez a rész volt a mélypont, s gyakorlatilag ott tartottam, hogy fogom magam és átlapozom, mert a pletyik szereplőinek semmi köze a sztorihoz, tanulság a történetekben nincs és épp csak helyenként mulatságos.
De azért van valami, ami jó, értékes volt ebben a részben és pont a fentiek miatt nem hallgathatom el: a Mary Maria-szál ismerős érzést keltett bennem: régebben azt írtam, Anne nagy inspiráció nekem, s azt vettem észre, hogy a kevés szereplése ellenére még most is az. Ha olyan emberrel találkozom, aki bármilyen értelemben megnehezíti a napomat vagy azt, hogy elintézzek valamit, Anne jut eszembe, aki ahelyett, hogy leállt volna veszekedni vagy faképnél hagyta volna az illetőt, legnagyobb fegyverét, a mosolyát és a kedvességét vette elő, s nem utolsósorban próbált empatikus lenni: vajon mi állhat a másik ember zordsága, rossz kedve mögött?


"Az eszményi pár ezenközben az egész vonatút alatt egy szót sem váltottak, ami említésre méltó lett volna. Gilbertet persze lelke mélyéig felkavarja, hogy régi szerelmével találkozhat, ezért nem szól a feleségéhez. Anne tüsszentett. Megriadt, hogy talán meghűlt. Rémes is lenne az egész vacsora alatt Mrs. Andrew Dawson, született Christine Stuart szeme láttára - jobban mondva füle hallatára szipogni. Egy ponton égni kezdett az ajka; talán valóban megfázott. Vajon Júlia tüsszögött-e valaha is? Milyen lenne Portia felfagyással! Csuklott-e Szép Heléna? Vagy volt-e tyúkszeme Kleopátrának?"
[323. old. 1997-es kiadás]

2012. június 12., kedd

Az én Kiskanizsám (2010)


Szerző:  Lukács Ibolya
Kategória: memoár / helytörténet
Történet: Gyerekkori visszaemlékezések, sportolók és művészek, rétes és káposzta, népszokások és -hagyományok mentén körvonalazódik Kiskanizsa múltja és jelene.
Honnan és miért: személyesen a szerzőtől. :)
Tetszett-e: Azt hiszem, Fekete Pista bácsinál már említettem, mindig nagy örömet okoz, amikor régi magyar paraszti szokásokról, mindennapokról olvashatok, épp ezért az "Ünnepeim" c. fejezet igazán gyönyörűséges volt a számomra, de a többi részből is sok érdekességet megtudtam Kiskanizsáról. A friss tapasztalatok egyenesági következménye, hogy jelen pillanatban karácsonyi hangulatban és nagyon éhes állapotban leledzem, de az is biztos, hogy ezentúl nem csak úgy tekintek majd Kiskanizsára, mint "egy borzasztóan hosszú utca". Igazából jó lenne egy picit Kiskanizsa részévé válni, hogy jobban értsem ezt a varázslatos, de az ottlakók számára minden bizonnyal teljesen hétköznapi titkot... Ehhez azonban, azt hiszem, sáskának kellett volna születnem...


"Az egy dolog - sokaknak nem is kicsi, hanem nagyon fájó -, hogy a tavaszi virágpompába öltözött Fő utat búcsúztathatjuk, de nem vigasztalja az esztétikum, romantika iránt fogékony lokálpatriótát a rögvest arcba kapott replika: lesz helyette másik, azonnal pótoltuk, öregek voltak, baleset, meg állandóan hömpölygő tavaszi szemét, miegymás, szóval racionális magyarázat-halmaz.
Csak azt feledném, azt a... az igazi rózsaszín álmot ott, a Fő úti fasorban. Nem érdekel, hogy majd egyszer megint szép lesz. Ki tudja, mire van még időm. Nekem már ma tartsák fenn a fejlődést. Jót akarok és szépet, újat is, de a visszahozhatatlant ne vegyék el tőlem."
[124. old. 2010-es kiadás]