Szerző: J. K. Rowling (1965- )
Kategória: ifjúsági irodalom / novellák
Honnan és miért: hiányzik a HP-univerzum.
Tetszett-e: jó volt belecsöppenni megint a HP-univerzum egy aprócska szegletébe, de persze nem akkora élmény, mint a regények...viszont most, hogy nincs időm azokra, addig ez is megteszi. Szeretem Dumbledore-t.
"Azt hiszem, szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy mind a szökőkutam, mind pedig dombom hibátlanul játszotta a rá kirótt szerepet. Ez, sajna, a társulat tagjairól nem mondható el. Ha nem tekintjük a legendás lények gondozása tanárunk, Silvanus Ebshont professzor által biztosított gigantikus 'féreg' szertelenségét, ki kell jelentenünk, hogy az előadás emberi közreműködők ténykedésén bukott el. A rendezői munkát végző Shomjam professzor ugyanis felelőtlen módon teljességgel figyelmen kívül hagyta az orra előtt szövődő érzelmi szálakat. Sejtelme sem volt róla, hogy az Amátát, illetve Luckless lovagot alakító két diák egy pár volt egészen egy órával az előadás kezdete előttig, amikor is 'Luckless' gyengéd érzelmeit 'Ása' irányába fordította.
A lényegnél maradva elég, ha annyit mondok: szerencsekeresőink sosem értek fel a dombtetőre."
[Dumbledore; 55-6. old. 2008-as kiadás]
2011. november 25., péntek
A pálya szélén (1963)
Szerző: Mándy Iván (1918-1995)
Kategória: szépirodalom
Honnan és miért: belőle is írom a szakdolim egy részét.
Tetszett-e: igen, még úgy is, hogy korábban már olvastam, tehát pontosan tudtam, mik történnek benne. A végé még most is elemi erővel hat rám.
"Hübner összehúzta a szemöldökét, fejét ingatta, mint aki végképp nem ért valamit.
- Mit tetszett mondani?
És az a poros, csikorgó hang megismételte.
- A Titánia számít rád, fiam! - A vállán érezte Tokics kezét, valósággal a vállán érezte. Most mindjárt kilökik innen ő vagy valaki más. Közben pedig beszélt. A pálya szélén állt, mint egy taccsbíró, és beszélt. - Mérkőzés után itt várok rád - (most már akkor is végigmondom, ha laposra vernek) -, és aztán elmegyünk a Hungler úrhoz, a Titánia-pályára. - Kis szünetet tartott. - Lehet, hogy más ajánlatot is kapsz...
A fiú elmosolyodott. Akárcsak tej ömlött volna végig az arcán.
- Sose mennék máshová, mint a Titániába."
[Csempe-Pempe és Hübner Miki; 111. old. 1963-as kiadás]
Kép: Lena Johansson - A boy playing football on a pier
Kategória: szépirodalom
Honnan és miért: belőle is írom a szakdolim egy részét.
Tetszett-e: igen, még úgy is, hogy korábban már olvastam, tehát pontosan tudtam, mik történnek benne. A végé még most is elemi erővel hat rám.
"Hübner összehúzta a szemöldökét, fejét ingatta, mint aki végképp nem ért valamit.
- Mit tetszett mondani?
És az a poros, csikorgó hang megismételte.
- A Titánia számít rád, fiam! - A vállán érezte Tokics kezét, valósággal a vállán érezte. Most mindjárt kilökik innen ő vagy valaki más. Közben pedig beszélt. A pálya szélén állt, mint egy taccsbíró, és beszélt. - Mérkőzés után itt várok rád - (most már akkor is végigmondom, ha laposra vernek) -, és aztán elmegyünk a Hungler úrhoz, a Titánia-pályára. - Kis szünetet tartott. - Lehet, hogy más ajánlatot is kapsz...
A fiú elmosolyodott. Akárcsak tej ömlött volna végig az arcán.
- Sose mennék máshová, mint a Titániába."
[Csempe-Pempe és Hübner Miki; 111. old. 1963-as kiadás]
Kép: Lena Johansson - A boy playing football on a pier
2011. november 2., szerda
Csutak és a szürke ló (1959)
Szerző: Mándy Iván (1918-1995)
Kategória: ifjúsági irodalom
Honnan és miért: ez is a szakdolgozathoz.
Tetszett-e: igen, és jobban, mint a Csutak színre lép.
"A szürke ló, mint aki délutáni álmából ébredt, kidugta fejét a kocsiból. Örökké könnyező, fátyolos tekintete megcsillant, ahogy Csutakra nézett.
"No, tudsz valamit?"
Csutak meg azt mondta hangosan:
- Akármi is történik, én nem árullak el soha.
Pazár meglökte Csutak vállát.
- Én talán igen? Azt akarod mondani, hogy én talán elárulom?
- Vagy én?
- Vagy én?
Ott álltak a vonatfülke előtt. Csutakra néztek, a szürke lóra, és egyre csak azt hajtogatták:
- Belőlem egy árva szót se húznak ki!
- De belőlem se!
- Azt szeretném én látni...
Csutak végignézett az arcokon, és vállat vont.
- Egyszer valaki csak elárulja.
- Csutak! - Pazár úgy lépett hozzá, mintha arcul akarná vágni. De aztán lehanyatlott a keze, és szinte suttogta: - Nem emlékszel rá, hogy akkor este együtt mentünk be a telepre? Nem emlékszel? Átmásztunk a palánkon, hogy elhozzuk a szürke lovat...
Csutak rábólintott.
- Az akkor este volt...
- Miért? És most mi van?
Csutak a szürke lóra nézett, és nem felelt.
- Nálunk bújtattuk a pincében!
Ezt Kamocsa mondta.
- Meg nálunk! És még a kapukulcsot is elloptam a szürke ló miatt. - Kati Csutak elé ugrott, és az ingét rángatta. - Talán te rejtetted el a lovat? Talán te loptad el a kapukulcsot?!
- Én is megtettem, amit tudtam - bizonygatta Dochnál.
- De hát ki vagy te, hogy ezt mered mondani?
Csutak Dunai vékony, szemüveges arcába nézett. Igazán nem értette, hogy is kezdődött ez az egész. Aztán zavartan csak ennyit motyogott:
- Valakinek mindig eljár a szája."
[102-3. old., 2006-os kiadás]
Kategória: ifjúsági irodalom
Honnan és miért: ez is a szakdolgozathoz.
Tetszett-e: igen, és jobban, mint a Csutak színre lép.
"A szürke ló, mint aki délutáni álmából ébredt, kidugta fejét a kocsiból. Örökké könnyező, fátyolos tekintete megcsillant, ahogy Csutakra nézett.
"No, tudsz valamit?"
Csutak meg azt mondta hangosan:
- Akármi is történik, én nem árullak el soha.
Pazár meglökte Csutak vállát.
- Én talán igen? Azt akarod mondani, hogy én talán elárulom?
- Vagy én?
- Vagy én?
Ott álltak a vonatfülke előtt. Csutakra néztek, a szürke lóra, és egyre csak azt hajtogatták:
- Belőlem egy árva szót se húznak ki!
- De belőlem se!
- Azt szeretném én látni...
Csutak végignézett az arcokon, és vállat vont.
- Egyszer valaki csak elárulja.
- Csutak! - Pazár úgy lépett hozzá, mintha arcul akarná vágni. De aztán lehanyatlott a keze, és szinte suttogta: - Nem emlékszel rá, hogy akkor este együtt mentünk be a telepre? Nem emlékszel? Átmásztunk a palánkon, hogy elhozzuk a szürke lovat...
Csutak rábólintott.
- Az akkor este volt...
- Miért? És most mi van?
Csutak a szürke lóra nézett, és nem felelt.
- Nálunk bújtattuk a pincében!
Ezt Kamocsa mondta.
- Meg nálunk! És még a kapukulcsot is elloptam a szürke ló miatt. - Kati Csutak elé ugrott, és az ingét rángatta. - Talán te rejtetted el a lovat? Talán te loptad el a kapukulcsot?!
- Én is megtettem, amit tudtam - bizonygatta Dochnál.
- De hát ki vagy te, hogy ezt mered mondani?
Csutak Dunai vékony, szemüveges arcába nézett. Igazán nem értette, hogy is kezdődött ez az egész. Aztán zavartan csak ennyit motyogott:
- Valakinek mindig eljár a szája."
[102-3. old., 2006-os kiadás]
2011. október 10., hétfő
Álarcosbál (1961)
Szerző: Szabó Magda (1917-2007)
Kategória: ifjúsági irodalom
Honnan és miért: szinte szó szerint fizikai vágyat éreztem az iránt (mint az éhség, de komolyan), hogy valami pettyeset olvassak.
Tetszett-e: nagyon megfogott. Még a nagymamának is kölcsön adtam, és ő is élvezte. Tökéletes.
"Aztán Éva néni futott le a lépcsőn, és Lujza néni nem ismerte meg, ahogy rohant, hát utánakiabált: 'Állj meg, állj meg, hová rohansz?' Azt hitte, valami gyerek, de Éva néni nem állt meg. Mindig, mióta élt, szaladt, ha valaminek nagyon örült, szaladt és ugrált, egyáltalán nem úgy ment most sem a lépcsőn, ahogy a tanárok szoktak, mert azt érezte, rohannia kell azon való örömében, hogy az osztálya ilyen becsületes, hogy Kriszti ilyen értelmes, és hogy valami megindult, formálódik, alakul. Képzeletében már látta is Krisztinát, ahogy egyszer majd nem húzza ki magát mindenből, nem mondja azt az osztályfeladatokra, hogy nem érdeklik, hanem szívvel-lélekkel részt vesz a közös munkában, sőt néha csínyt követ el, aztán megbánja, bőg, vagy csinál valami butát, levágatja engedély nélkül a haját, valami lehetetlen filmszínésznő-mintára, aztán nem mer hazamenni, ácsorog az utcán, mert fél, hogy kikap - szóval olyan lesz, mint más kislányok. Először olyannak kell lennie, egészen olyannak, mint a többi, akkor lehet olyan embert nevelni belőle később, aki több a többinél."
[133. old. 1963-as kiadás]
Kategória: ifjúsági irodalom
Honnan és miért: szinte szó szerint fizikai vágyat éreztem az iránt (mint az éhség, de komolyan), hogy valami pettyeset olvassak.
Tetszett-e: nagyon megfogott. Még a nagymamának is kölcsön adtam, és ő is élvezte. Tökéletes.
"Aztán Éva néni futott le a lépcsőn, és Lujza néni nem ismerte meg, ahogy rohant, hát utánakiabált: 'Állj meg, állj meg, hová rohansz?' Azt hitte, valami gyerek, de Éva néni nem állt meg. Mindig, mióta élt, szaladt, ha valaminek nagyon örült, szaladt és ugrált, egyáltalán nem úgy ment most sem a lépcsőn, ahogy a tanárok szoktak, mert azt érezte, rohannia kell azon való örömében, hogy az osztálya ilyen becsületes, hogy Kriszti ilyen értelmes, és hogy valami megindult, formálódik, alakul. Képzeletében már látta is Krisztinát, ahogy egyszer majd nem húzza ki magát mindenből, nem mondja azt az osztályfeladatokra, hogy nem érdeklik, hanem szívvel-lélekkel részt vesz a közös munkában, sőt néha csínyt követ el, aztán megbánja, bőg, vagy csinál valami butát, levágatja engedély nélkül a haját, valami lehetetlen filmszínésznő-mintára, aztán nem mer hazamenni, ácsorog az utcán, mert fél, hogy kikap - szóval olyan lesz, mint más kislányok. Először olyannak kell lennie, egészen olyannak, mint a többi, akkor lehet olyan embert nevelni belőle később, aki több a többinél."
[133. old. 1963-as kiadás]
2011. október 3., hétfő
Anyák egymás közt (2011)
Szerző: Hulej Emese
Kategória: újságcikk
Kidugta az arcát az ablakon, jólesett a hűsítő szél. Melegem is van, fázom is, gondolta, aztán riadtan a hasára tette a kezét. Még csak az kéne, hogy lázas legyek, amikor bármikor szülhetek. Beletelt pár pillanat, mire elhitte, hogy nem lázas. De a hasa kitartóan fájt. Már délben érezte, este nem bírt enni sem. Nem bír így lefeküdni. Benézett a hálóba, a férje hanyatt fekve aludt.
Leült a fotelba, de akárhogy igazgatta a párnát a háta mögött, sehogy sem volt jó. Neszt hallott a konyhából. A kutya! Két éve próbált összeszokni az állattal, de nem ment. A férjéé a vizsla, imádja, nyilvánvaló volt, hogy velük él majd. Az állat eleinte mindennel próbálkozott: bújt, dörgölőzött, ölébe fektette a mancsait, esengett a gazdája asszonyának kegyeiért. Őt tulajdonképpen meghatotta ez a nagy igyekezet, de akkor is. Pontosabban: akkor sem. Kettőjük kapcsolatát kizárólag az képezte, akit mindketten szeretnek.
Már trappol is befelé! Pedig ilyenkor rég az öreg fotelban kucorodva alszik.
Menj ki, Elektra! Meg se mozdul. Elektra! Hogy jutott eszébe a férjének ez a név? Amikor először hallotta, összegörnyedt a nevetéstől. Most mástól kell összegörnyednie. Csak nem...? Ez lenne az? Most fog megtörténni? Ünnepélyes arccal ült, várta, mi következik. Hosszú percek. Semmi. Aztán újra az a bizonyos valami.
A felkészítőn a szájukba rágták, hogy ez nem fájás, hanem méhtevékenység. Az anyósa csak fintorgott erre, persze úgy is lehet hívni, csak hát sajnos attól nem fáj kevésbé. Nos, ezt még ki lehet bírni. Erre jutott, amikor megint összehúzódott benne minden. Jól van, kicsim, suttogta, minden rendben lesz. A kutya addig állt a konyha és a nappali között, most előrébb lépkedett. Mit akar? - Akarsz valamit? - kérdezte hangosan is, de az állat csak nézte. Mint aki vár, hogy kell-e segítség a másiknak, vagy boldogul egyedül is. Boldogulok, gondolta ő, meg azt is, hogy még nem ébreszti fel a férjét. Haladjanak így, nyugalomban a dolgok, csak a filmekben rohangálnak a kórházba az első fájás után. Órákig eltarthat, amíg... Te jó ég, hát mérnie kellene a fájások közti időt! Körülnézett, de jött az újabb összehúzódás, ő megadta magát neki, elfeledkezve az óráról. A kutya már előtte ült, közel, érintésnyire. Az újabb fájás előtti pillanatban magasabbra emelte a fejét, és kicsit kinyitotta a száját. Aztán, amikor a hullám elült, becsukta és pihegett. Miért? Mintha tudná, mi történik most őbenne.Megfeszül a teste, a szeme olajosan csillog, mintha könny lepné el. Az ő könnye is kijött. Nem a fájdalomtól, bár ez már emberes, inkább attól, hogy az eddig jövő idejű csoda hirtelen a jelen részévé vált. Minden megváltozik, most változik éppen.
Most már nagyon fájt. Nem sűrűn, de erőst, ahogy Erdélyben mondják. Keze a karfát markolászta, próbálta levegővétellel kipárnázni odabent a kínt. A kutya lefeküdt a lába elé, a következő fájás után hűvös fejét az ő forró lábszárához érintette. Jólesett. És amikor jött az újabb fájás, de nem is, mert egy pillanattal még előtte, felemelte a fejét, félrehajtotta és ránézett párás szemeivel. Mintha tudná, hogy ilyenkor elviselhetetlen az érintés. De hát tudja is. Nyilván tudja, különben hogy lenne képes együtt vajúdni vele? Mert azt teszi. Ez a négylábú, ez a nőstény most azért van itt, azért is ébredt fel, mert megérezte, hogy ez az amúgy lehetetlen nő életet készül adni. És az - ő is tudja, hiszen már kölykedzett - nem gyerekjáték.
Hát nem. Nincs mire várni, muszáj felébreszteni a férjét. Ő még meg sem mozdult, a kutya már indult a hálószoba felé. Hihetetlen! Elektra a nappalinál beljebb soha nem mehetett, most meg fogja magát, odakopog az ágyhoz, megrángatja a gazdája kezét.
- Mi van, öreglány, hogy kerülsz ide? - kérdezte a férje álmos hangon. Aztán kicsoszogott, megállt mellette döbbenten: - Hajnali három van, mit csinálsz te itt?
- Vajúdok - mosolygott fel rá, aztán kijavította magát. - Vajúdunk.
[Nők lapja, 2011. szept. 28.]
Kategória: újságcikk
Kidugta az arcát az ablakon, jólesett a hűsítő szél. Melegem is van, fázom is, gondolta, aztán riadtan a hasára tette a kezét. Még csak az kéne, hogy lázas legyek, amikor bármikor szülhetek. Beletelt pár pillanat, mire elhitte, hogy nem lázas. De a hasa kitartóan fájt. Már délben érezte, este nem bírt enni sem. Nem bír így lefeküdni. Benézett a hálóba, a férje hanyatt fekve aludt.
Leült a fotelba, de akárhogy igazgatta a párnát a háta mögött, sehogy sem volt jó. Neszt hallott a konyhából. A kutya! Két éve próbált összeszokni az állattal, de nem ment. A férjéé a vizsla, imádja, nyilvánvaló volt, hogy velük él majd. Az állat eleinte mindennel próbálkozott: bújt, dörgölőzött, ölébe fektette a mancsait, esengett a gazdája asszonyának kegyeiért. Őt tulajdonképpen meghatotta ez a nagy igyekezet, de akkor is. Pontosabban: akkor sem. Kettőjük kapcsolatát kizárólag az képezte, akit mindketten szeretnek.
Már trappol is befelé! Pedig ilyenkor rég az öreg fotelban kucorodva alszik.
Menj ki, Elektra! Meg se mozdul. Elektra! Hogy jutott eszébe a férjének ez a név? Amikor először hallotta, összegörnyedt a nevetéstől. Most mástól kell összegörnyednie. Csak nem...? Ez lenne az? Most fog megtörténni? Ünnepélyes arccal ült, várta, mi következik. Hosszú percek. Semmi. Aztán újra az a bizonyos valami.
A felkészítőn a szájukba rágták, hogy ez nem fájás, hanem méhtevékenység. Az anyósa csak fintorgott erre, persze úgy is lehet hívni, csak hát sajnos attól nem fáj kevésbé. Nos, ezt még ki lehet bírni. Erre jutott, amikor megint összehúzódott benne minden. Jól van, kicsim, suttogta, minden rendben lesz. A kutya addig állt a konyha és a nappali között, most előrébb lépkedett. Mit akar? - Akarsz valamit? - kérdezte hangosan is, de az állat csak nézte. Mint aki vár, hogy kell-e segítség a másiknak, vagy boldogul egyedül is. Boldogulok, gondolta ő, meg azt is, hogy még nem ébreszti fel a férjét. Haladjanak így, nyugalomban a dolgok, csak a filmekben rohangálnak a kórházba az első fájás után. Órákig eltarthat, amíg... Te jó ég, hát mérnie kellene a fájások közti időt! Körülnézett, de jött az újabb összehúzódás, ő megadta magát neki, elfeledkezve az óráról. A kutya már előtte ült, közel, érintésnyire. Az újabb fájás előtti pillanatban magasabbra emelte a fejét, és kicsit kinyitotta a száját. Aztán, amikor a hullám elült, becsukta és pihegett. Miért? Mintha tudná, mi történik most őbenne.Megfeszül a teste, a szeme olajosan csillog, mintha könny lepné el. Az ő könnye is kijött. Nem a fájdalomtól, bár ez már emberes, inkább attól, hogy az eddig jövő idejű csoda hirtelen a jelen részévé vált. Minden megváltozik, most változik éppen.
Most már nagyon fájt. Nem sűrűn, de erőst, ahogy Erdélyben mondják. Keze a karfát markolászta, próbálta levegővétellel kipárnázni odabent a kínt. A kutya lefeküdt a lába elé, a következő fájás után hűvös fejét az ő forró lábszárához érintette. Jólesett. És amikor jött az újabb fájás, de nem is, mert egy pillanattal még előtte, felemelte a fejét, félrehajtotta és ránézett párás szemeivel. Mintha tudná, hogy ilyenkor elviselhetetlen az érintés. De hát tudja is. Nyilván tudja, különben hogy lenne képes együtt vajúdni vele? Mert azt teszi. Ez a négylábú, ez a nőstény most azért van itt, azért is ébredt fel, mert megérezte, hogy ez az amúgy lehetetlen nő életet készül adni. És az - ő is tudja, hiszen már kölykedzett - nem gyerekjáték.
Hát nem. Nincs mire várni, muszáj felébreszteni a férjét. Ő még meg sem mozdult, a kutya már indult a hálószoba felé. Hihetetlen! Elektra a nappalinál beljebb soha nem mehetett, most meg fogja magát, odakopog az ágyhoz, megrángatja a gazdája kezét.
- Mi van, öreglány, hogy kerülsz ide? - kérdezte a férje álmos hangon. Aztán kicsoszogott, megállt mellette döbbenten: - Hajnali három van, mit csinálsz te itt?
- Vajúdok - mosolygott fel rá, aztán kijavította magát. - Vajúdunk.
[Nők lapja, 2011. szept. 28.]
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)




